Hogy ki üljön Krisztus jobb és bal oldalán…

Az apostolok közül ketten, Zebedeus fiai, János és Jakab azzal a kéréssel fordultak Jézushoz, hogy egyikük jobbján, másikuk balján ülhessen, ha majd eljön az ő országa… Ezt a történetet halljuk a vasárnapi evangéliumban. (Mk 10, 35-45) Milyen gyarló gondolkodás, és mégis, mennyire jelen van ez a kísértés ma is, a mi életünkben is. Hogyan tudnánk ezt a gondolatot leküzdeni magunkban? Csak úgy, ha a mélyére nézünk az üdvösségünknek. Csak úgy, ha megerősödünk hitünkben. Az Isten minket az örök boldogságra hív, azt akarja megadni nekünk. Ezt eldöntötte az Isten, mielőtt még megteremtett minket. Isten minden embert személyesen teremtett. Nem kérdezte meg, hogy akarjuk-e hogy megteremtsen minket. Hogy is kérdezte volna? Nem lett volna kitől megkérdezni. Isten, az ő végtelen irgalmával megkönyörült nem-létünk felett, és előhívott minket a nem-létezésből, a semmiből, és lettünk, és vagyunk. Minden létező, magában hordozza a teremtés jóságát azáltal, hogy van. AZ embert, aki valaki, aki szeretni tud, és szeretetet elfogadni tud, azért teremtette így, hogy abból a szeretetből részesítse, amely őbenne van öröktől fogva, az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek végtelen, örök szeretete ez. Ebből a szeretetből pedig Krisztus által részesít minket az Isten. Jézus Krisztus Urunk kereszthalála és feltámadása által nyerjük el az örök üdvösséget. Krisztus az, aki szolgál nekünk, azáltal, hogy életét odaadja értünk. Krisztust kell követnünk a szeretet és a szolgálat útján. Nem a vetélkedésnek, a hatalom-fitogtatásnak az útja ez. Krisztus követésének útja a szeretet útja, és a szolgálat útja.  

Zámbó Károly atya




A gazdag ifjú drámája

Jézushoz odalépett a gazdag ifjú, és megkérdezte, hogy mit tegyen, hogy üdvözüljön. (Mk 10, 17-27) Jézus azt válaszolta neki, hogy adja el mindenét, és kövesse. Az ifjú, ez a gazdag fiatalember, erre szomorúan távozott Jézustól, mert nagy vagyona volt. Hogy mi lett ennek a fiatalembernek a sorsa, nem tudjuk, de elképzelhető, hogy később követte Krisztust, kereszténnyé lett, és végül meg tudta hozni azt a döntést, hogy lemondjon nagy vagyonáról. (Az elmélkedés eredeti címe az lett volna, hogy az „gazdag ifjú tragédiája”, de módosítottam, mert nem biztos, hogy örök sorsa tragikusan alakult, hiszen amikor hallott Jézus Krisztus feltámadásáról, valószínűleg mindent átértékelt, és ez a találkozás Jézussal később válhatott az ő életében is egy kegyelmi eseménnyé.) Az igazi kérdés azonban nem ez. Az igazi kérdés ezzel a történettel kapcsolatban az, hogy hogyan vonatkozik ez ránk, vagy mindenki felteheti magának a kérdést: hogyan vonatkozik ez énrám… Lehet-e az evangéliumot úgy olvasni, vagy úgy hallgatni, hogy azt mondjuk: „ez biztosan nem vonatkozik rám”, nem vagyok sem „gazdag”, sem „ifjú” (vagy egyre kevésbé), tehát ez mindenki másra jobban vonatkozik, rám biztosan nem. Így olvasni, vagy így hallgatni az evangéliumot veszélyes. Nem is lehet, mert nem ez az evangélium célja… az evangélisták nem azért írtak le valamit, hogy azt mondják rá a keresztények, hogy „ez rám biztosan nem érvényes”. Mennyivel jobb az, ha felismerjük, és beismerjük, hogy amit olvastunk, amit hallottunk, az „telitalálat”. Bizonyos értelemben nagyon is a közepébe talál a mi örök üdvösségünk drámájának. Az örök üdvösség nem valami másodlagos, vagy járulékos dolog, amelyben úgy részesülünk, mint valami élettani folyamatban, vagy valamilyen „automatizmus” alapján. Az örök üdvösség nem valamilyen „algoritmus” alapján kiszámítható esemény. (Az örök üdvösség, úgy is mondhatnám talán, – bocsánat a szóért - nem valami „bóvli” amit a földi életünk végén „hozzánk vágnak”.) Hanem: az egész életünk, a létünk végső értelme. Hiszen az Isten azért teremtett minket, hogy abban az örök szeretetben részesítsen minket, ami őbenne van, és amit éppen ezért csak ő tud megadni. A Szentháromság belső szeretete, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek örök szeretete az a szeretet, amelyben az Isten minket részesíteni akar. Ezért teremtett minket az Isten olyan lényeknek, akik tudnak szeretni, és tudnak szeretetet elfogadni. Az egész élet leglényegesebb, és legfontosabb döntése ennek a szeretetnek az elfogadása. Ezzel a döntéssel azonban együtt járnak lemondások, ettől drámai ez a döntés, de mégis ettől szép. A lemondások által lehetőséget kaptunk arra, hogy megmutassuk, és bizonyítsuk, hogy szeretjük az Istent…. bár a „megmutatás” és „bizonyítás”; az Isten, a Szent Angyalok, és az üdvözült szentek színe előtt nem kell: egyszerűen azt lehet mondani, a lemondás által viszont szeretjük Istent, befogadjuk örök, és üdvözítő szeretetét. Látni kell világosan, a gazdag ifjú életében sem arról van szó, hogy semmije sem legyen. Hiszen láthatjuk a történelemben: szent királyok is voltak, palotákkal, gazdagsággal; akkor ők nem üdvözülhettek? Nyilván nem erről van szó. Hanem, hogy az Isten örök szeretetére igent tudjunk mondani, és akkor nem lesz lehetetlen számunkra az, hogy az egész életünk a küzdelmei által, és végső döntésünkkel is megerősítve le tudjunk mondani mindenről, ami az üdvösségben minket akadályozna, ami nem az üdvösség, ami nem az örök boldogság…

Zámbó Károly atya




Az élet szentsége

Jézus a tanítványainak a házasság felbonthatatlanságáról beszél. ( Mk 10, 2-12) Az Isten rendelte úgy, hogy az emberi élet egy férfi és egy nő kölcsönös, és visszavonhatatlan szeretete által foganjon, és ez az élet-adás szent, mert az ember ezáltal lesz Isten teremtő művének a részese. Az életet az Isten teremti. Ugyanakkor a teremtés művébe az embert sajátosan bevonja. A természet rendje Isten létét igazolja, ugyanakkor Isten el is rejtőzik a természet törvényei mögé. Isten felismeréséhez ezért hitre van szükség, és a hit ebben az összefüggésben nem valamilyen hiedelem, vagy vélekedés. Nem. A hit, az kifejezetten az a képessége az embernek, hogy Isten jelenlétét megérezze, még az elrejtőzés ellenére is. Ezt a hitet az Isten nem akarja lerontani. Az korlátozása lenne az ember szabadságának. Isten azt akarja, hogy az ember szabadon ismerje fel, és szabadon szeresse Őt, ezért rejtőzik el. A házasság szentségi jellegét is szabadon fel lehet ismerni, és meg lehet érteni. A házasság, ha a szeretetben van, és a szereteten belül van, akkor nem bomlik fel. Nem egyszerűen felbonthatatlan, hanem a szeretetben megélt házasság nem bomlik fel. De mivel a házasság az Isten műve, Istenben kell szeretni egymást a házastársaknak. A házastársaknak a végső boldogságukat Istenben kell megtalálniuk: Isten szeretetéből tudnak erőt meríteni, hogy hűségben tudják szeretni egymást, egy egész életen át. 

Zámbó Károly atya




Aki csodát tesz Krisztus nevében

A vasárnapi evangéliumi részlet egy rejtélyes eseménnyel kezdődik. Láttak a tanítványok egy idegent, egy hozzájuk nem tartozót, aki Jézus nevében tett csodát. (MK 9, 38-40.45.47-48) Megtiltották neki, de Jézus ezért megfeddte őket. Miről is lehetett szó? Minden bizonnyal arról volt szó, hogy Jézus működése egyre szélesebb körben vált ismertté, és Jézus követői sem ismerték mind egymást személyesen. Arról is lehetett szó, hogy olyan követői is lehettek Jézusnak, akik már nem személy szerint Jézustól kapták küldetésüket, hanem valamelyik tanítványtól. Így képzelhető el, hogy működött olyan Jézus Krisztus nevében csodákat tevő tanítvány, aki ugyanakkor ismeretlen volt a tanítványok legszűkebb köre előtt. Jézus nem helyeselte, hogy megtiltották neki működését. Azért furcsa ennek a megtiltásnak a kérdése, mert miután a tanítványok kijelentették, hogy „megtiltottuk”, Jézus utána mondja, hogy „ne tiltsátok meg”. Nincs itt valami baj az idővel? Valószínűleg a „ne tiltsátok meg” utasítás nem csak erre az egy esetre vonatkozik, hanem hosszabb távon, a hasonló esetekre. Ezek után jön a megbotránkoztatásoktól való óvás… Bizonyára nem véletlen ez a sorrend. Arról lehet szó, hogy a Krisztust követők közötti személyi ellentétek botrányt okoznak. A fölösleges és értelmetlen tiltások, hatalmaskodások botrányt okoznak… Egymás megismerése, párbeszéd, érvelés szükséges ahhoz, hogy egy másik ember tevékenységéről megalapozott véleményünk lehessen. Ezt a véleményt kifejteni pedig megfelelő alkalommal, megfelelő módon lehet, és kellő okkal. Magyar életünkben is nagyon fontos lenne, nemzeti összefogásunk érdekében elengedhetetlen lenne, hogy a keresztények megismerjék egymást, beszéljenek egymással. A vagdalkozásokból, az elhamarkodott előítéletekből még a kevés is túl sok. De az egymásért végzett imádságból még a sok is kevés… Ha valakit látunk, aki valóban Krisztus nevében dolgozik, akkor egyetlen kérdésünk lehet, hogy miben segíthetünk neki… de mindenképp imádkoznunk kell érte. Hogy ez nem lehetetlen, hanem lehetséges: talán épp ez a Magyar Nemzet, a világban bárhol élő magyar ember különleges küldetése, hogy ezt megmutassa a világnak, hogy a szeretetről, a Jézus Krisztus Urunkban való egységről tanúságot tegyen.   

Zámbó Károly atya




Keresztény hitében él még a Magyar Nemzet

A vasárnapi evangéliumnak, amely az évközi 25. vasárnap templomainkban elhangzik, azt a címet is adhatnánk, hogy „Szolgálat és vetélkedés”. Ugyanakkor az Eucharisztikus Kongresszus lezárása utáni ünnepi pillanatokban mégsem akartam a vasárnapi evangéliumot elemző szokásos írásomat ezzel a címmel kezdeni. Mert miről is van szó a vasárnapi evangéliumban? Jézus Krisztus Urunk előre vetíti szenvedését. A tanítványok nem értették. Majd a tanítványok vetélkedni kezdtek, hogy ki a legnagyobb közülük. (Mk 9, 30-37) A szenvedést nem értették, a vetélkedést értették. A szenvedés előre jelzését nem értették, pedig Jézus a feltámadást is előre jelezte, de az megfoghatatlan volt számukra. A vetélkedés, hogy ki a legnagyobb közülük, az foglalkoztatta őket, azt értették, és ezért arról beszéltek. Valahol nem ez van minden ember megkísértettsége mögött? Valahol nem ez van még a keresztény emberek megkísértettsége mögött is? Hogy ezt a kérdést jobban meg tudjuk közelíteni, meg kell gondolnunk, hogy voltaképpen mi is emberi értelemben a nagyság… Az emberek sokszor vágyakoznak a nagyság iránt. Azonban a lelkük legmélyén nem a nagyságra van szükségük, hanem csak a legnagyobbra: arra a Mindenható, Egyetlen Istenre, aki a semmiből tudta a világmindenséget megteremteni, és aki a semmiből teremtett minden egyes embert személy szerint. A Teremtő, örök Isten, az ember személyét, „én”-jét a semmiből hívta elő… Erre az Istenre van szükségük az embereknek. Amikor ezeket a sorokat írom, hétfő van, tegnap volt az Eucharisztikus Kongresszus lezárása, amikor a Ferenc Pápa Szentmiséjén több százezer ember jelent meg, előtte este, a fáklyás körmeneten szintén százezrek vonultak, lelkesen énekelve… Ez a sok ember azért ment ki a Szentségi körmenetre, és a Szentmisére, mert a lelkük legmélyén Istenre van szükségük, arra az Istenre, aki a semmiből megteremtette a világmindenséget, és őket is, minden embert személy szerint létre hívott a nem-létből, és szükségünk van arra a Krisztusra, aki ezt az örök Istent kinyilatkoztatta, az örök Igazságról tett tanúságot, és aki kereszthalálával megváltott minket, és harmadnapra feltámadott… Tegnap, tegnapelőtt, százezrek, nem emberi nagyságok, nem emberi kiválóságok elé járultak, hanem az élő Isten elé… Most a tanítványok vetélkedését felidéző evangéliumi részlettel kapcsolatban ki lehet jelenteni, hogy az embereknek a lelkük mélyén, nem emberi nagyságokra van szükségük, hanem az egyetlen, végtelen, élő Istenre… És ezek után, ilyen gondolattal lehet hozzátenni ehhez, hogy szükségük van az embereknek, az emberi tehetségekre is, akkor, ha ezáltal az egyetlen, örök Istenhez jutnak közelebb. De a végső, nagy dolgok, semmiképpen nem emberi művek. Az, hogy a magyar emberekben ennyi Isten-ellenes, és Istentelen propaganda és „agymosás” után, még ennyi szomjúság van az Istenre, és a végső, Isteni Örök Igazságra, az egyedül az Isteni kegyelem műve… Igen, az Eucharisztikus Kongresszus kegyelmi pillanat volt, éppen úgy, mint az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus. Az emberi munka, szolgálat kellett hozzá, de az, hogy ez így sikerült, az Isten kegyelmi műve volt. Hálát adni ezért, egyedül Istennek kell. Látszott ezáltal is, a Magyar Nemzet hivatása, történelmi küldetése, a Kereszténység védelmében. Azonban itt nem csak értékek megőrzésről, értékek átmentéséről van szó… mert ez lehetetlen lenne, hogyha nem volnánk kapcsolatban azzal az Egy, Örök Istennel, aki a világot a semmiből teremtette, és akitől minden igaz érték, és jó származik. A magyar emberek az Istennel való személyes kapcsolatból akarnak erőt meríteni értékteremtő, és értékeket megőrző, továbbadó munkájukhoz. Isten-kapcsolat pedig Krisztusban van, aki maga teljes Isten, és teljes ember, aki a Második Isteni Személy. Ezért lehet elmondani, hogy tegnap és tegnapelőtt, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson emberek százezrei Urunk, Jézus Krisztus elé járultak, Ővele akartak találkozni, és Ővele találkoztak, aki jelen van az Eucharisztikus Áldozatban. Bátorítást, és további munkára sarkalló ösztönzést jelentsen számunkra, ennek a kongresszusnak az elemi erővel magával ragadó tapasztalata, amelyet így lehetne összefoglalni: Keresztény hitében él még a Magyar Nemzet. 

Zámbó Károly atya

Foto: Magyar Kurír




Péter hitvallása

Péter hitvallásáról sokat gondolkodtam. (Mk 8, 27-35) De most úgy látom, hogy ennek az evangéliumi részletnek lehetne azt a címet is adni, hogy „Péter hitvallása és bukása”. Miről is van szó? Arról, hogy Péter látszólag igen könnyen tett hitvallást Krisztus mellett. Azt is lehetne mondani, hogy hitvallását, és hűség-esküjét könnyű kézzel letette, azonban azt is látni kell, hogy épp ilyen könnyen ki is zökkent belőle. Nem csak akkor, amikor a főpap udvarában megtagadta mesterét, hanem most is… Jézus arról beszél a tanítványaival, hogy kinek tartják az emberek az „Emberfiát”. Van aki Jánosnak, van aki Illésnek, vagy valamelyik prófétának. Ezután Jézus nekik szegezi a kérdést: „Ti kinek tartotok engem?” Érezni kell ennek a kérdésnek a drámai súlyát. Ha erre a kérdésre rosszul felelnek, meginog az értelme annak, hogy követik Jézust. Nem csoda, hogy ezen a ponton beléjük fagyott a szó. Csend lett, mondhatni kínos csend. Péter törte meg azt a csendet megmondván Jézusnak: „Te vagy a Messiás, az Isten szentje”. Az egyetlen helyes válasz volt ez. Aki nem ezt mondaná, hogyan lehetne tanítvány? De ez ma is igaz: aki nem ezt mondja, nem ezt gondolja Jézusról: hogyan lehetne keresztény? Péter mondta ki egyedül a választ, de egyúttal a többiek helyett, azok nevében is. De miután Jézus arról kezdett beszélni, hogy szenvedni fog az Emberfia, és megölik, Péter tiltakozott: „ilyen veled nem történhet”. És Jézus, az előbb még megdicsért Pétert sátánként küldi el. „Távozz tőlem Sátán!” Ez bukás, csúfos elbukás… de: nem gonoszság van mögötte, hanem inkább gyengeség. Péternek ezt azért kellett átélni, és a többi bukását is, a megtagadást is: hogy megtapasztalja azt, hogy legjobb szándékú készsége is kevés. Mert: mihez kevés? Az Isten művéhez. Az Isten művére kell nyitottnak lennie Péternek, de ehhez kellett, hogy megtapasztalja saját gyengeségét. Péter ereje abban kellett hogy legyen, hogy ne a saját erejére támaszkodjon, hanem nyissa meg lelkét, és emberségét Krisztus előtt, hogy Krisztus legyen az, aki munkálkodik benne, hogy Krisztus legyen az, aki munkálkodik rajta keresztül.

Zámbó Károly atya

Kép: Lippo Memmi: Szent Péter (1330 körül)




A hallás csodája

Jézus visszaadja a süketnek a hallását, nyelvét pedig megoldja. (Mk 7,31-37) Előtte egy kislányból ördögöt űzött ki, utána pedig másodszor adott csodás módon kenyeret az embereknek. Ez az eseménysor, így egymás mögé téve jól mutatja a mi keresztény életünket, de az üdvösségünket, üdvösségünk reményét is: először az ördög kiűzése, utána a hallás megadása, és a nyelv megoldása, majd a kenyér, a szeretetközösség, lakoma. Ez mutatja keresztény életünket. Amikor megkereszteltek minket, azt megelőzte a gonosz lélek hatalmának a megtörése, hiszen a keresztség szertartásának fontos bevezetője, hogy akit megkeresztelnek, vagy a megkeresztelendő kisgyermek nevében szülei, és keresztszülei ellent mondjanak a gonosz léleknek, minden munkájának, és minden csábításának. Ezután jön a hit megvallása. A hallás az annak a jele, hogy az igazságot az ember megismerje. Itt tehát nem a fizikai hallásról van elsősorban szó, hanem arról az értelmi folyamatról, melynek során az ember értelme előtt feltárul az igazság, hogy megismerje Isten létét, és megismerje Isten műveit. Megismerje – egyszóval – magát a kinyilatkoztatást. Ezt a megismert igazságot, azután ő is el tudja mondani, ez a nyelv megoldása. A beszéd, a nyelv: a kinyilatkoztatás összefüggésében mindig a megtestesült Igére utal, mint Isten örök szavára, aki maga Krisztus. A kenyér pedig: magára Krisztusra utal, a mennyország boldog, örökkévaló szeretetére, örök szeretet lakomájára, amely egyúttal boldog szeretetben való egyesülést jelent Istennel. Az evangélium hallgatása és megértése által Krisztus szeretete megérint minket: ez az Isteni örök szeretet, a minket megteremtő, és üdvözíteni akaró örökkévaló szeretet.

Zámbó Károly atya





Lelki tisztaság

A vasárnapi evangélium a lelki tisztaság kérdését járja körül. (Mk, 7, 1-8, 14-15, 21-23) Jézus megrója a farizeusokat, amiatt, hogy mossák, tisztítják az edényeket, a kezüket, pedig nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy az emberbe, hanem ami kijön az emberből. Mert mindaz a gonoszság, amit az ember cselekszik, az belülről jön, az ember szívéből. Jézus itt nem a tisztasági előírások ellen beszél, hanem az ellen, hogy az Istennel való kapcsolatot akarják helyettesíteni aprólékos előírások megtartásával. Nem a törvény ellen beszél Jézus. Hanem azt kell látnunk, hogy a tisztaság az Istennel való kapcsolatban van. Istenhez pedig Jézus Krisztus tud elvezetni, mert ő az Istentől jött, és benne az Istenség teljessége van. A lelkünkben lehet sok zavar, kétség, indulat. A kísértéseket is lelkünk mélyén éljük meg. Ugyanakkor az Istennel való kapcsolat, az imádság is a lelkünk mélyében van. Prohászka ezt így fogalmazza meg: „Mily hamar van sokszor lelkünkben tavasz után tél s a virág helyén fakó, zörgő haraszt. Azért, ha imádkozom, ez öntudatom is kísér; ha a kereszt előtt térdelek s az olvasót szorongatom, tudom, hogy ki vagyok, s áhítatomban is kötözgetem ciliciumomat. Ezáltal leszek objektív imádkozó, s imám által tényleg javulok.” (Elmélkedések az evangéliumról 197. Szívünk világa) Az imádság, a szentségek és a szentelmények által magának Krisztusnak az ereje le tudja győzni bennünk a felgyülemlő rossz hatásokat, és a lelki nemesedés útjára lépünk.

Zámbó Károly atya





Szent István király ünnepe

Szent István király ünnepe az idén, 2021-ben is eljött. Fel kell tenni a kérdést, hogy van-e valami aktualitása Szent István ünnepének, amely kifejezetten ennek az évnek a jelentőségét adja, vagy pedig ugyanazt kell elmondani évről-évre? Ez utóbbi sem lenne feltétlenül rossz, vagy helytelen, ugyanis Szent István királlyal kapcsolatban olyan örök értékekről kell tanúságot tenni, amelyek nem változnak. Vannak dolgok, amiket ugyanúgy kell elmondani újra és újra, minden nemzedéknek átadni változatlanul. Erről szól a hagyomány, ezt jelenti a tradíció. Ugyanakkor korunk problémáira is választ keresünk, és ebben az összefüggésben is meg akarunk emlékezni Szent István királyról. Szent István király személyéről megemlékezve két dolgot kell kiemelni: a magyarságot, és a kereszténységet. Azért ebben az összefüggésben, mert a magyarság a természetes alap, amelyre az evangéliumot, és az örök életet építeni lehet. Ha meggyengítik az alapot, nincs mire építeni. (…) Szent István király nem egyszerűen apostoli király volt, hanem nem túlzás azt mondani, hogy apostol. Az apostolok pedig Krisztussal voltak egészen közeli, személyes kapcsolatban, hogy Krisztus mennybemenetele, és Pünkösd után ők vezessék a népeket Krisztushoz. Szent István király nem csak keresztény értékeket akart az állam alapjává tenni, hanem magához Krisztushoz akarta vezetni a magyar embereket. Szent István király nem irtotta ki a magyar kultúrát, hanem pont ellenkezőleg: annak legértékesebb elemeit integrálta a keresztény hitéletbe. Amit pedig nem lehetett a keresztény hitéletbe beépíteni, az a művészetben élt tovább, és ilyen módon továbbra is erőforrása maradt a magyar embernek. Ennek ma már kultúrtörténeti bizonyítéki vannak: például hogy a 150 éves török uralmat is ebből az ősi magyar forrásból merítve tudta átélni keresztényként a magyar ember. A magyar történelemre tekintve bizakodhatunk abban, hogy a magyarság, és a magyar kereszténység túl fogja élni ezt a rettenetes válságot, amelybe az egész világ egyre inkább belesodródik napjainkban… Ezért augusztus 20-án ünnepeljünk államalapításunkat bizakodó lélekkel, méltósággal, hálát adva Szent István királyért, akinek példája és közbenjárása által megmaradunk kereszténynek és magyarnak a harmadik évezredben is.

Zámbó Károly atya





A mennybe felvett Boldogasszony

Augusztus 15-én, amely az idén vasárnapra esik, Katolikus Anyaszentegyházunk Szűz Mária mennybe vételét ünnepli. Ezt az ünnepet nevezzük Nagyboldogasszonynak. Az ősi magyar néphagyományban azonban Nagyboldogasszony Szent Anna elnevezése, aki Szűz Mária édesanyja volt, leánya Mária pedig Boldogasszony. Szűz Mária születésének ünnepét pedig Kisboldogasszonynak, népiesen „Kisasszony”-nak nevezték. Ugyanakkor, mivel Szent István király a mennybe felvett Boldogasszonynak ajánlotta a Magyar Nemzetet, ezért Nagyasszonynak is nevezték Máriát. A Nagyboldogasszony elnevezés, Mária mennybevételére utalva, a tökéletességre, a befejezettségre mutat rá. Szűz Mária Boldogasszonyként azért nagy, mert bűn nélkül lévén, a kegyelem teljességét birtokolta. Ezért földi életének a befejezésekor nem meghalt, hanem elszenderedett, és testével együtt vétetett a lelke a mennybe. Ez a meggyőződés annyira ősi, hogy 1950-ben XII. Piusz pápa által dogmaként lett kihirdetve. Nekünk magyaroknak Szűz Mária legnagyobb nemzeti pártfogónk lett, attól kezdve, hogy Szent István király neki ajánlotta a Szent Koronát, és ezáltal az egész Magyarországot, az egész Magyar Nemzetet. Ma is kérhetjük segítségét, és kérnünk is kell, mert az ördögi gonoszság elképesztő méreteket öltött… Ezért kell nekünk magyaroknak különösen is őseink hitén és kitartásán felbuzdulva, a mennybe felvett Boldogasszony segítségét kérni. A szellemi harcban valódi fegyver és erőforrás a rózsafűzér és a szeretetláng. Az igazi, erős magyar nemzeti gondolkodás, és az igazi, erős keresztény és katolikus hit-érzék útjában áll a gonosz műveinek, vagy legalábbis némileg csökkenti annak károkozó hatásfokát. Ezért vagyunk legjobb, legnemesebb törekvéseinkben leginkább támadva. A válaszunk a gonosz támadásokra mind egyénileg, mind közösségileg egy lehet: meg kell erősödnünk hitünkben, és az imádságos buzgóságot növelni kell magunkban. Ebben segítsen minket a mennybe felvett Boldogasszony.

Zámbó Károly atya





Jézus, aki az Atyától jött

Az évközi 19. vasárnap evangéliuma (Jn 6, 41-51) a teremtés és a megváltás végső okára világít rá. Jézus Krisztus Urunk az Atyával való szeretet-egységéről beszél. Jézus azért mondja önmagát mennyből alászállott kenyérnek, mert az Atyától jött. Ezt nem értették a „zsidók”, azaz Jézus korabeli hallgatóinak egy része, és ezért ez ellen a kijelentés ellen zúgolódtak. De az igazság ellen zúgolódtak, az igazság ellen, amelyben Jézus engedi önmagát megismertetni. Jézusnak az a szeretete, amellyel önmagát odaadta a mi üdvösségünkért, és a mi örök, boldog életünkért, ez az Atyával való végtelen örök szeretetből következik. Ez a szeretetkapcsolat maga a Szentlélek, a harmadik Isteni személy. Amikor ma az evangéliumról gondolkodunk, azt is figyelembe kell venni, hogy mi az, amely a mai embernek nehézséget okoz az evangélium megértésében. Persze, ez sokrétű kérdés… De az egyik fontos összetevője a mai aktuális gondolkodás problémájának bizonyosan az, hogy az objektív igazság létét a mai kultúra megkérőjelezi. A mai ember egy olyan kultúrában él, amely azt mondja, hogy nincs objektív igazság. Legfeljebb mindenkinek megvan a saját elképzelése, a saját hite, a saját igazsága… de: egy igazság nincs. Ezt azonban meg lehet cáfolni. Hiszen, attól, hogy egy valóságot, vagy egy valós állapotot nem ismerek, attól az még van. Például, amíg nem voltam egy templomban, nem láttam fényképről sem, filmről sem hogy mi van benne, milyen a berendezése, a stílusa, az állapota belülről, addig nem tudom hogy milyen. De valamilyen berendezése, valamilyen aktuális állapota akkor is van, addig is van, amíg nem láttam, és nem tudom. A nem-tudás nem arra vonatkozik, hogy belülről valamilyen, hanem arra, hogy konkrétan milyen… Az Istennel, az örök élettel, a túlvilággal is így vagyunk. Azt hogy van, beláthatjuk, de hogy milyen az Isten belülről: ezt nyilatkoztatta ki Jézus. Persze, nem ismereteket közölt, hanem az üdvösséghez szükséges lényeget mondta el, és mutatta meg. Az üdvösséghez szükséges lényeg pedig az, hogy Istenben szeretet van. Ő ebben a szeretetben élt az Atyával és a Szentlélekkel öröktől fogva, és ezzel a szeretettel adta oda értünk önmagát. Ezért lett számunkra Jézus Krisztus Urunk az Élet Kenyere, és az Üdvösséges Áldozat.

Zámbó Károly atya





Az élet kenyere

Jézus az élet kenyerének nevezi magát. Felmerül a kérdés: hogyan kell ezt érteni? Talán aki ezt először hallja, megütközne ezen, mint radikális kijelentésen. Nem csoda, hogy a zsidók ennek hallatán rögtön zúgolódni kezdtek, de még a tanítványok is elbizonytalanodtak. (Jn 6, 24-35) Jézus ezt azért mondhatta, mert Ő az Atyától jött. Ő abból az örök szeretetből jött ki, és lett emberré, amely az Atyának, és a Fiúnak, és a Szentléleknek az örök szeretete, amely szeretet valóban örök, nem csak azért mert nincs vége, hanem azért, mert nincs kezdete sem. Jézus Krisztus ezzel azt nyilatkoztatta ki, hogy az Istenben szeretet van. Azt, hogy van Isten, ki tudjuk következtetni az értelmünkkel. A kinyilatkoztatás igazi kérdése az, hogy milyen az Isten belülről. Istenben szeretet van: ezért teremtette a világot, és ezért teremtett olyan lényeket, akik tudnak szeretni: hogy az Ő örök szeretetében részesítse őket. A Szentmisében, a kenyér színe alatt, Isten örök szeretete lesz jelenvalóvá lényeg szerint. 

Zámbó Károly atya





Kenyérszaporítás

Amit Jézus tesz, az csoda: több ezer embert jóllakat néhány kenyérrel, és két hallal. (Jn 6, 1-15) Ugyanakkor ami ebben kifejeződik, rámutat egy még nagyobb csodára, a létezés csodájára. Hiszen az evés, az anyaggal való sajátos kapcsolat, ahogyan a teremtett világ anyaga keresztül megy az emberen, és az ember ezáltal él. De ugyanakkor az ember evése egyúttal az emberi kapcsolatokról is szól: az étel előkészítése, elkészítése, a közös étkezés egy olyan emberi esemény, amely túlmutat az anyagon. Ennek a beteljesülése az ember egyesülése az Istennel: az anyag által: mert az Ige megtestesült. Az ember kapcsolata az anyaggal a másik emberrel való kapcsolattá nemesül, és az ember kapcsolata a másik emberrel az Istennel való kapcsolattá nemesül. A Megtestesült Ige ugyanis nem csak egyszerűen anyaggá lett, hanem emberré lett. A kenyérszaporítás után Jézus ezért is vonul el, nem engedi magát ünnepeltetni, nem engedi magát királlyá tétetni… Mert a kenyérszaporítás csoda: de nem a beteljesedés, nem a „végállomás”, hanem pusztán előre jelzése, előképe egy sokkal nagyobb, végtelen mélységű misztériumnak, amit úgy nevezünk, hogy communio: az ember egyesül az Isteni örök szeretettel, az anyag által. Azáltal, hogy az Ige testté, anyaggá lett, és az ember testi valósága révén ez a misztérium az ember belsejébe, létének mélyére hatol.  

Zámbó Károly atya



A tanítványok visszatértek

A vasárnapi evangéliumban látszólag semmi különös nem történik. A tanítványok visszatértek, akiket Jézus tanítani küldött. (Mk 6, 30-34) Elmondják, amit tettek, és amit tanítottak. Utána Jézus pihenni hívta őket, majd a bárkával elvonultak. Azonban sokan utánuk mentek, letelepedtek, és Jézus megszánta a hatalmas tömeget. Ez vezeti be a kenyérszaporítás történetét, de az ebben a szakaszban még nem szerepel. Mi tehát ennek a szakasznak a lényege, hiszen látszólag semmi különös nem történik. Talán éppen az, hogy mindezen események közben Jézus ott volt velük. Ez jelenthet számunkra kulcsot ennek a szakasznak a megértéséhez. Életünk egyhangúnak tűnő hétköznapi eseményeit is Krisztusban kell megélnünk. Maga Krisztus jelenti a fényt életünk eseményeiben. Krisztus nélkül az életünk egyhangú eseményeit azért lehetne nehezen elviselni, mert a halálról szólna minden. Egy eseménysor magában hordozza azt, hogy egyszer vége lesz, mert egyszer az életnek is vége lesz. Krisztusban megélve az életet azonban nem a halál sötétsége lesz minden eseménynek a mélyén, hanem a boldog örök élet világossága. A feltámadott Krisztus ragyog a történelem végső beteljesedésében, de a mi életünk végső beteljesedésében is. A tanítványok visszatértek, de nem egyszerűen visszatértek, hanem visszatértek Krisztushoz. Teréz anya nővéreivel naponta két órát imádkozott az Oltáriszentség előtt. Mikor felvetették neki, hogy ezalatt még több beteget tudnának gondozni, az volt a válasza, hogy kell nekik ez ahhoz, hogy az utcán hagyott szenvedőkben és haldoklókban a szenvedő Krisztusra ismerjenek. Egy híres orvos nyilatkozta, hogy komoly és nehéz műtétjeire boncolással gyakorolt, halottakon végezve a majdan végzendő műtétet. Ezt a hosszadalmas gyakorlást – érthető okokból - sok orvos szereti elhanyagolni, vagy éppen teljesen elhagyni. Ő is érezte ennek a nehézségét, a halottakon való gyakorlás roppant lélektani terhét, de enélkül nem tudott volna igazán színvonalasan műteni. Akkor kapott erőt ehhez, amikor imádság hatására azt az ötletet kapta, hogy a keresztről levett Krisztus testét lássa a halottakban. Miért jelentett éppen ez erőt? Azért mert Krisztus harmadnapon feltámadott. A halál és a halottak közelsége, a velük való találkozás akkor nem válik elviselhetetlenné, ha a feltámadott Krisztusban tudjuk szemlélni őket. Krisztussal, és Krisztusban a hétköznapok gyötrő, sokszor nyomasztó egyhangúsága megtörik. Ha pedig néha átérezzük ezt az egyhangúságot: azt el kell viselni. Mi keresztények, az így megtapasztalt nyomasztó egyhangúságban azt kell hogy megéljük, hogy testvéreink az Istent kereső, de még nem találó emberek is. Megéljük a nyomasztó egyhangúságot, vagy akár valamilyen keserű nehézséget, de mégsem robbantjuk fel az életünket. Nem kell elhagyni családot, hivatást, nem kell állandóan munkahelyet váltani, emberekkel összeveszni, haragban élni… Hanem: Krisztussal be kell szállni a bárkába, és ővele kell szépen nyugodtan tovább hajózni, és egyszer csak megtapasztaljuk, milyen csodára képes az Úr Jézus Krisztus. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a kenyérszaporítás csodájának sem önmagában van az értelme: hanem azt az örök boldogságot jelzi előre, amit Jézus Krisztus Urunk önmagában akar megadni nekünk.   

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás



A tanítványok küldetése

Amikor Jézus tanítani küldte tanítványait, hatalmat adott nekik a gonosz lelkek felett. (Mk 6, 7-13) A tanítványok elmentek, és megtérést hirdettek, és betegeket gyógyítottak. Azzal a csodálatos erővel tudták ezt megtenni, amit Jézus adott nekik. Sok ördögöt kiűztek. A betegeket olajjal megkenve gyógyították. Ahogy Jézus csodákat tett, úgy ezt megadta a tanítványoknak is, amikor kettesével küldte őket tanítani. Ez a hatalom Jézustól jött, és ez Isten hatalma. Ezekben a csodákban a teremtő Isten hatalma nyilvánult meg, ezzel mintegy megpecsételve a kinyilatkoztatás igazságát. Ma is történnek csodák, de ritkábban, és tény, hogy kevésbé látványosan. Isten nem akarja egészen nyilvánvaló, evilági értelemben megtapasztalható megnyilvánulásokkal lerontani a hitünket. Az üdvösséghez ugyanis szükség van a hitre. Egy különlegesen látványos csoda, a mai, szenzációkra éhes világunkban nem vezetne tömeges megtéréshez, legfeljebb néhány napig tartó szenzációhoz. A hit átadása felelősségteljes, nehéz feladat, amit nem lehetne rendkívüli eseményekkel megspórolni. De a betegek szenvedéseinek az enyhítése, és a szentségek által az örök boldogság megnyitása számukra, ma is lehetséges.

Zámbó Károly atya



Az ember tragédiájának legmélyebb titka

Jézust Názáretben visszautasítják. (Mk 6, 1-6) Ezzel a rövid mondattal foglalható össze az évközi 14. vasárnap evangéliuma. (B évben) Mi lehetett ennek az elutasításnak az oka? Nyilván nem az, hogy nem ismerték, hanem éppen az, hogy úgy gondolták, hogy nagyon is ismerik. Ismerték Máriát és Józsefet, mint Jézus szüleit. Tudták, hogy Jézus „az ács fia”. De azt nem tudták, hogy Jézus az Isten fia. Nem tudták, hogy Jézus a Fiú, aki egyúttal az Emberfia is, ahogyan ő önmagát nevezte. Az Emberfia elnevezés arra utal, hogy Jézus fentről jött, a személye nem innen lentről való. (Dániel könyvében szerepel az Emberfia, aki az „Ősöregtől” jön. Amikor Jézus ezt magára alkalmazza, elsősorban azt emeli ki, hogy Istentől jött.) A názáretiek azonban Jézusra úgy tekintettek, mint akit jól ismertek. Ezért tanítását visszautasították. Azt gondolták magukban Jézus tanítására vonatkozóan, hogy „jól megvannak anélkül”. Azonban a visszautasítás mögött mélyebb ok húzódik meg. Az ember lázadása Isten ellen, az ősbűn tragédiája. A Teremtés könyve világosan tanítja, hogy az ember az ősbűn előtt az Édenkertben volt. Ez azt jelenti, hogy tökéletesen boldog volt az ember. Mi okozta mégis tragédiáját? Hogy tudott a gonosz lélek hatására bűnt elkövetni, ha egyszer Istennel tökéletes harmóniában volt? Talán úgy, hogy jobban szerette saját harmóniáját, jobban kezdte szeretni saját boldogságát, mint magát Istent. Boldog volt, de még boldogabb akart lenni. Ezáltal saját boldogságát elrontotta. A teljességben volt, de többet akart mint a teljes. Szeretni csak személyt lehet, csak egy másik valakit lehet, nem boldogságot önmagában, nem érzést, benyomást, vagy gondolatot. A teremtést, a teremtményeket nem szerethetjük jobban, mint magát a teremtő Istent. De bűnre hajlamos emberi természetünkben megvan az elbukás veszélye. Minden lelki emelkedés, magában hordozza egy nagy hanyatlás, egy nagy lesüllyedés veszélyét. Mert amint jól megy a sorunk, rögtön hajlamosak vagyunk Istenről elfeledkezni. A jólétben élő ember könnyen azt gondolhatja, miután mindene megvan, hogy „mit adhat hozzá ehhez Isten?”, és ezért Istent zárójelbe teszi. Názáretben ilyen visszautasítás történhetett, legalábbis ez lehetett annak mélyebb oka, hogy Jézust visszautasították. Jézus Krisztus Urunk által megérintette volna a názáretieket az Isten ereje. De a názáretiek ezt a megérintést akarták elkerülni. Nem voltak ők ateisták, de nem akarták, hogy Jézus, és rajta keresztül Isten beleavatkozzon az életükbe. Hogyan kerülhetjük el, hogy úgy járjunk mint a názáretiek? Úgy, hogy befogadjuk az életünkbe Krisztust.  

Zámbó Károly atya



Jairus lányának feltámasztása

A vasárnapi evangélium Jairus lányának feltámasztását állítja elénk. (Mk 5, 21-43) A lányra Jézus az mondja „nem halt meg csak alszik”. Erre a meghalt gyermeket siratók kinevették. Ebben a nevetésben mi van jelen? Alig van szomorúbb egy gyermek halálánál. Ez a nevetés, úgy tűnik, egy spontán reakció. De mégis: megkérdezhetjük: hogyan tudnak nevetni? Mi az, amin nevetnek? Sík Sándor, kiváló pap-költő, piarista szerzetes, életének végén írt egy Te Deum-ot, amely lényegében egy vers volt, amelyben összefoglalta azt, hogy miért ad hálát az Istennek. Ebben a versben van egy sor: „…és nem nevettem minden nevetőkkel”. Ez a nevetés, a maga spontaneitásában is a szeretet hiányáról tanúskodik. Ebből látszik az, hogy azok akik Jézus kinevették, és előtte sírtak, a sírásuk sem őszinte szeretetből fakadt. Jézus feltámasztotta Jairus lányát. Visszahívta az életbe, ebbe az evilági életbe. Tényleg úgy keltette fel, mintha csak aludt volna. Jézus megtörte a halál bilincseit. De vajon a kővé keményedett szíveket meg tudja-e törni?   

Zámbó Károly atya



A Csoda

Liszt Ferenc mondta: „egy orvos van: Krisztus, és egy orvosság: az örök élet”. Ez azért jutott eszembe, mert Liszt Krisztus c. oratóriumának egyik tétele a „Csoda” címet viseli, és a vihar lecsendesítéséről szól. Vajon a nagy magyar zeneköltő miért pont ezt a csodát emelte ki? Miért nem a sok gyógyítást, vagy halott-feltámasztást? Talán éppen azért jelentős Krisztusnak ez a csodatette, mert a leírás végén felvetődik: „Ki ez, hogy a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?” A vasárnapi evangélium, (évközi 12. vasárnap, B év) ezt a történetet állítja elénk. (Mk 4, 35-41) A mustármagról szóló példabeszéd után, ami az előző vasárnap hangzott el, Jézus Krisztus Urunk tanítványaival kihajózott a tengerre, Jézus aludt, mialatt a hajó viharba került, és a hullámok annyira dobálták, hogy a tanítványoknak halálfélelme volt. Kiáltoztak, és kétségbeesetten keltették fel Jézust. Jézus egyetlen szóval parancsolt a szélnek, ami azonnal elállt, megszűnt a vihar, és csendesség lett. Ez az esemény mutatja, hogy Jézusnak hatalma van a természet erői felett, de ez rámutat egy mélyebb összefüggésre. Arra, hogy Jézusnak hatalma van a gonosz szellemi erők felett is. Ahogy parancsolt Jézus a szélnek, és a háborgó tengernek, és csendesség és béke lett, úgy áll Jézus Krisztus Urunk hatalmával a történelem erői felett is. Most szorongatások között él az ember: Európában, a világon, és az Egyházban is válság van: erkölcsi válság, de egy napon az ítélő Krisztus egyetlen szava véget fog vetni a gonosz erők minden munkájának. Ugyanakkor lelkünk üdvösségét senki sem veheti el tőlünk, már most sem. A világ tengere háborog, de a boldog örök élet vár minket Krisztusban: hiszen egyetlen orvos van: Krisztus, és egyetlen orvosság: az örök élet. Ha így éljük meg életünk küzdelmeit, akkor fény lesz az életünkben: Krisztus örök fénye.

Zámbó Károly atya



Az Isten országának növekedése bennünk

Az évközi tizenegyedik vasárnap evangéliuma az Isten országáról szóló példabeszédek sorába illik. (Mk 4,26-34) Jézus a mustármag példáját állítja hallgatói elé, amely egészen kicsi amikor elvetik. De amikor megnő, minden más fánál nagyobb lesz. A mi életünkben is így jelenik meg a hit. Először csak egyfajta ismeret. Azután vélekedés, majd bizonyos elemeiben tudássá szilárdul. De: egészében véve reménység, amely ugyanakkor áthatja az életet. A hit arra hivatott, hogy az egész életet betöltse. Az, hogy az örök élet az osztályrészünk, hogy arra készülünk, hogy végső célunk az örök boldogság: ez nem zárja ki, hogy a földi életünkben helytálljunk. Éppen ellenkezőleg: a földi élet küzdelmeinek a vállalása felkészít bennünket az örök boldogságra. Úgy látom, hogy a kísértőnek egy rafinált cselvetése lehet az, hogy az evilági életet és az örökkévalóságot szembe állítsa. Az örök életről: nincs személy szerinti érzéki tapasztalatunk, de lehet nagyon erős megérzésünk. Ahol nincs testi, fizikai megtapasztalás, annál nagyobb lelki-szellemi ráérzés lehet. A földi élet az érdemszerzés ideje. Amikor valaki kilép a földi életből, a testi halál után: talán az lehet az első tapasztalata, hogy van élet a halál után. De már nincs lehetőség jobbítani. Már nem tudja a lélek a cselekedeteivel alkalmasabbá tenni önmagát az Isten végtelen szeretetének a befogadására. Arra a földi élet van, amikor nem látunk egészen tisztán: több a kérdésünk, mint a válaszunk. De az igazságkereső embernek mégis van egy egyre jobban megérlelődő lelki tapasztalása az eljövendő örök életről. Hogy is ne lenne: hiszen Krisztus által ebben részesülünk. Krisztus szent jelenléte a lelkünkben: Ő az, aki a mustármagot hatalmas fává növeszti bennünk.

Zámbó Károly atya



Úrnapja: létünk végső értelme felragyog Krisztusban

Mit is jelent az, hogy Jézus Krisztus Urunk jelen van az Oltáriszentségben? Hiszen ezt a misztériumot ünnepeljük Úrnapján. Azt látjuk ebben is, hogy Isten az Ő végtelen szeretetében akarja részesíteni az embert, mint olyan lényt, akinek képességet adott arra, hogy szeressen, és képességet adott arra, hogy szeretetet elfogadjon. Ez a képesség, amelyet Isten megadott az embernek, a teremtésben van megalapozva. Ezért mondja a katolikus teológia ún. ferences ága: hogy a második Isteni személy akkor is megtestesült volna, ha nem lett volna bűnbeesés. Mert Isten nem azért tesz valamit, nem azért határoz el valamit, mert valamely teremtménye így és így cselekedett. Ilyen értelemben Isten nem függ tőlünk, mi viszont függünk az Istentől. Igen: Isten nem függ tőlünk, de ez a világért sem azt jelenti, hogy ne szeretne minket. Isten szeretetének a fényében lehetetlen, hogy Isten valamifajta hideg racionalizmussal viszonyuljon hozzánk. Ellenkezőleg: mivel Isten nem függ tőlünk, pontosan ezért tud minket tökéletesen önzetlen szeretettel szeretni. Isten szeretete teljesen ingyenes… De Isten a legjobbat akarja nekünk ebben a szeretetben: nem egy alacsonyabb rendű szeretettel akar minket szeretni, hanem azzal a szeretettel, amely az Atya és a Fiú, és a Szentlélek – egymás iránti – végtelen, örök szeretete. Ezért lett emberré Krisztusban a második Isteni személy. Ezért vette fel Isten a mi testünk anyagát, és részese lett a mi testünk anyagának: mert a teljes embert akarja Isten magához emelni – az ember testi-lelki, történeti és történelmi valóságával együtt. Az, hogy az Isten magához emeli az embert, a Fiúban, az Isten örök Igéjében, Jézus Krisztus Urunkban történik. Krisztus önátadása az ő keresztáldozatában teljesedik be. De ennek elővételezéseként már az utolsó vacsorán, a kenyér és bor színe alatt, saját feláldozott testét nyújtotta az apostoloknak, misztikusan elrejtve, de mégis valóságosan. Ezt a misztériumot ünnepeljük az idén is Úrnapján. Talán a járvány miatt csendesebb módon tartjuk meg ezt az ünnepet a korábbi években megszokottnál. De mégis érezzük, és átéljük: velünk van a mi Urunk Jézus Krisztus, a kenyér és a bor színe alatt.   

Zámbó Károly atya





Isten: Szentháromság

Gondolatok Szentháromság vasárnapjára

Isten Szentháromság: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek boldog közössége. Isten nincs egyedül. Itt egy megfontolást kell tennünk. Isten, mivel örökkévaló, mindig volt, és nem volt olyan, hogy nem volt, egy egész örökkévalóságot létezett úgy, hogy nem teremtett. Minden, amit Isten megteremtett, attól kezdve létezik, hogy Isten megteremtette. De maga Isten, aki teremtett, azelőtt is egy örökkévalóságban létezett, hogy teremtett. Isten örökké mégsem lehetett egyedül, mert ez maga lett volna az Isteni pokol. Barsi Balázs atya érvelése ez. Ehhez hozzátehetjük, hogy ez emberi pokol is lenne, mivel a végtelen, örökkévaló, és mindenható Isten, ha egyedül lenne, akkor a teremtményeit is csak úgy tudná szeretni, mint nála végtelenül alacsonyabb rendű lényeket. De mivel Isten nincs egyedül, hanem Szentháromság, ezért a szeretet Őbenne van. Mindazokat a teremtményeit, akiket Isten szeret, ebbe a szeretetbe akarja beemelni, az Őbenne lévő örök szeretetbe akarja felvenni. A Fiúban lettünk teremtve, és a Fiúban akar minket az örök Atya szeretni. A Fiúban, aki nem teremtmény, hanem örökké van az Atyával együtt, és a kettőjük közötti szeretet pedig maga a Szentlélek. A három személy közül, mondhatjuk, hogy a Szentlélek a legrejtettebb, pedig az Atyát és a Fiút is csak a Szentlélek által ismerhetjük. A Szentlélek munkája az Egyház születése, de az Egyház helyes tanítása is. Persze ellene lehetne veti mondván, hogy: Egy az Isten! És azt mondhatjuk rá: így igaz. Valóban egy az Isten. De az egy Istenben három személy van: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek. Legyen örök dicsőség a Szentháromság Egy-Istennek.    

Zámbó Károly atya



A Szentlélek eljövetele

A Szentlélek leszállt az apostolokra, és „különféle nyelveken kezdtek beszélni, amint a Szentlélek megadta nekik, hogy szóljanak” (ApCsel, 2, 1-11) Ez a pünkösdi csoda volt az az esemény, amely nyitánya volt annak az eseménynek, ma úgy is mondhatnánk, hogy „rendezvénynek”, amely a megalakulásához vezetett a Krisztust követők közösségének. A csoda része volt, hogy a különféle anyanyelvű zarándokok mind a saját anyanyelvükön hallották ezt a Szentlélek által ihletett beszédet. Ezután tartotta Szent Péter apostol azt a beszédét, amelyben felszólította a zsidókat, akik a mi Urunkat Jézus Krisztust halálra adták, hogy tartsanak bűnbánatot, és keresztelkedjenek meg. Tudatosította bennük Péter apostol, hogy csak Krisztus által menekülhetnek meg az örök kárhozattól, és juthatnak üdvösségre. Az által a Krisztus által, akit megöltek, de feltámadott halottaiból. „Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák…” (ApCsel 2, 24) A Szentlélek indítására kezdték az apostolok Pünkösd után bemutatni Krisztus Urunk utolsó vacsorai kenyér és bor áldozatát, amely lényegében a Szentmise. Ez rávilágít arra, hogy a Szentmise és az Oltáriszentség a Szentlélek műve: Pünkösdhöz kötődik. Ezért tudatosítani kell magunkban, hogy minden Szentmisében átéljük Pünkösdöt, a Szentségek méltó vételekor szintén átéljük Pünkösdöt. Erősítsen meg minket a Szentlélek, hogy Krisztus tanúivá tudjunk válni.

Zámbó Károly atya



Jézus Krisztus Urunk mennybemenetele

Mit jelent számunkra, hogy Jézus Krisztus felment a mennybe? Mit jelentett az apostolok számára? Egy búcsú? Egy elválás? Alapvetően azt kell válaszolnunk, hogy nem. Nem a búcsú, nem az elválás az, amit Krisztus Urunk mennybemenetelének ünnepén érzünk, hanem azt tudatosítjuk, hogy itt van velünk. Mert az apostolok, és velük együtt más tanítványok is, azt élték meg negyven napon keresztül, hogy Jézus velük van. Húsvét után Jézus, miután feltámadott, negyven napig megjelent az Ő tanítványainak. A tanítványok megélhették, hogy Jézus akkor is ott van velük, amikor éppen nem jelenik meg nekik látható alakban. Ezért ez a búcsúzás Jézustól, ez nem olyan lehetett, mint az a búcsúzás, amikor valaki meghal. Jézus nem meghalt ekkor, hiszen amikor feltámadott, akkor nem ebbe a földi életbe jött vissza, hanem az örök, megdicsőült állapotban részesült testileg is, és ebben az állapotban látni engedte magát. A mennybemenetel azt jelenti, hogy többet nem fog olyan módon megjelenni, mint húsvét után. De Pünkösd után az apostolok megkapták a Szentlelket, és ahogyan Krisztus az utolsó vacsorán meghagyta, bemutatták a kenyér és bor áldozatot, amit ma Szentmisének nevezünk. Ekkortól Jézus a kenyér és bor színe alatt jelen van az apostolok közösségében. Ezért Jézus Krisztus Urunk mennybemenetele nem elsősorban a búcsúzásról szól. Sokkal inkább arról tanúskodik a mennybemenetel ünnepe, hogy Jézus itt maradt velünk, és itt van velünk ma is.

Zámbó Károly atya



Maradjatok meg szeretetemben!

Jézus Krisztus Urunk arra tanít minket az evangéliumban, hogy az ő szeretetében maradjunk meg. (Jn 15, 9-17) Hangsúlyozni kell, hogy az Ő szeretetében. Nem egy esetleges emberi szeretetben, hanem a szeretet legvégső forrásában, abban az örök szeretetben, amiben ő van öröktől fogva a mennyei Atyával, és a Szentlélekkel. Az embert azért teremtette úgy az Isten, hogy szeretetet tudjon befogadni, és szeretni tudjon, hogy ebben a szeretetben részesítse az Isten az embert. Fel akar minket az Isten venni abba a szeretetbe, amely benne van. Ez azért nagy dolog, végtelenül nagy misztérium, mert végtelenszer, kifejezhetetlenül magasabb rendű az Isten minálunk. Az Atya Krisztusban akar szeretni minket. Ha csak úgy akarna minket szeretni az Isten önmagunkban, akkor az akár olyan is lehetne, mint ahogy mi is szerethetünk, helyesebben mondva kedvelhetünk egy nálunk alacsonyabb rendű dolgot. Kedvelhetjük az állatokat, növényeket, egy jó ételt, bármit, de ez nem igazi szeretet. Szeretni csak egy másik embert lehet. Mert a tárgy, az állat a növény viszont szeretni nem tud, nem egyenrangú velünk. Ha az Isten egy személy lenne akkor nem tudna szeretni. Ez talán merész kijelentésnek tűnik, de megvilágítom egy példával. Barsi Balázs atya sokszor szokta mondani, hogy ha Isten egyedül lenne (és nem Szentháromság) az maga lenne az isteni pokol. Ehhez hozzá lehetne tenni, hogy nem csak isteni pokol lenne az, hanem emberi pokol is. Mert akkor Isten csak úgy tudna szeretni, mint ahogy mi tudunk kedvelni egy nálunk sokkal alacsonyabb rendű dolgot. Mondjuk: mint ahogy nézzük a hangyákat egy mezőn… megtehetem hogy vigyázok rájuk, és nem taposom össze őket, de a társaim soha nem lesznek. Apró életük annyira más… Az Isten nem így akar minket szeretni, hanem fel akar minket venni az ő belső szeretetébe. Ezért testesült meg a Fiú, és lett emberré. Az Atyaisten a Fiú által felvesz minket az Isteni örök szeretetbe. Azért, hogy Jézus öröme teljes legyen. De mi Jézus öröme? Az örök szeretet az Atyával, és a Szentlélekkel. Úgy kell ezt érteni, hogy Jézus öröme akkor lesz teljes, ha minket felvesz ebbe az örök szeretetbe? Igen, de bizonyára úgy nem kell érteni, hogy enélkül, és eddig nem teljes Jézus öröme. Hanem úgy kell érteni, hogy Jézus öröme mindig teljes, és minket ebbe a teljességbe akar felvenni.   

Zámbó Károly atya



Maradjatok bennem!

A Húsvét ötödik vasárnapjának az evangéliumában Jézus súlyos dolgokat állít. Szőlőtőnek nevezi önmagát, és azt mondja, hogy „maradjatok bennem, és én tibennetek”. (Jn 15, 1-8) Hogyan mondhatja ezt? Hogyan kell érteni? Talán úgy, hogy megemlékezünk Jézusról? Vagy úgy, hogy amit cselekedett, azt igyekezünk követni? Vagy úgy kell érteni, hogy ő bennünk van, hogy erősen rá gondolunk, és akkor a gondolatainkban van? Ezt is jelenthetné, de itt többről van szó. Az egyházatyák ezt szó szerint értették. Ha őbenne maradunk, Ő bennünk marad. Elképzelhetjük, hogy az apostolok, akik egyszerű emberek, többen egyszerű  halászemberek voltak, mennyire meg voltak ezen döbbenve. Egy alig 33 éves fiatal férfi hogy mondhat ilyet? Egészen biztosan radikálisan hangzott ez, ha nem éppen botrányosan. Csak azért nem hagyták ott rögtön, mert csodákat tett. Halottakat támasztott fel. De Húsvét után megértik, hogy ez a Jézus, akit megöltek, de újra velük van, megmutatja a szegek helyét, többször is megjelenik nekik, nem egyszer zárt ajtó mögött, eszik velük, titokzatosan, de mégis valóságosan velük van… Hogy ez a Jézus valóságos Isten, az Atyával együtt. De egy Isten van, a Magasságbeli Isten, aki a világot teremtette! Jézus ezzel az egy Istennel egy. Pünkösd után döbbennek rá a maga teljességében: tehát az Istenben három személy van: az Atya, aki Jézus mennyei Atyja, Jézus aki az Atya fia, és a Szentlélek, akit Jézus küldött. Jézus az Istenből „belülről” jött ki. Azt is mondja Jézus, hogy aki benne marad, az bármit kérhet, megadja… Igen, mert őbenne élve nem lehet olyat kérni, amit nem adna meg. Illetve, Jézus Krisztus Urunkban élve, ha az Ő igéi bennünk maradnak, akkor minden kérés olyan, vagy olyanná válik, amit megadhat, és meg is ad. Azt gondolhatnánk, hogy ennek az evangéliumi részletnek az értelme nem a hétköznap élet szintjén van. Pedig nagyon is ott van. Arról van szó. hogy ha életünket végig kíséri annak a megélése, hogy Krisztus bennünk él, akkor boldogok leszünk, mert az Isten akaratát valósítjuk meg: ami számunkra az örök üdvösség, és örök boldogság.

Zámbó Károly atya



A jó pásztor életét adja a juhokért

Jézus a Jó Pásztor, aki életét adta a juhaiért. „Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért” – ahogy Hitvallásunkban megfogalmazzuk. A Húsvét negyedik vasárnapjának az evangéliuma arra is rávilágít, hogy Jézusnak ez a tette, amellyel életét adta értünk, az Atyával való örök szeretetében van. (Jn 10, 11-18) Jézus elsősorban mindig – lelki szemeivel – az Atyára néz, és mindent azért cselekszik, hogy az Atya akaratát megtegye. Jézus Krisztus, mint megtestesült második Isteni személy, az Atyával és a Szentlélekkel örök szeretetközösségben van. Ez a szeretet nyilvánult meg abban, hogy Jézus Krisztus Urunk életét adta értünk, hogy megmentsen minket. Ez a szeretet nyilvánul meg a papi szolgálatban. Nem elsősorban abban, hogy a pap, mint Krisztus követője igyekszik lelkében, jellemében Krisztushoz igazodni, Krisztust megjeleníteni. Ez fontos, de nem csak erről van szó, amikor azt mondjuk, hogy Krisztus szeretete jelen van a pap szolgálatában. Hanem a szentségekre gondolunk, amelyek a pap szolgálata által jönnek létre. Ezekben Krisztus van jelen. Az Oltáriszentségnem, a Szentgyónásban, amikor a pap feloldozást ad: Krisztus van jelen tevékenyen. Krisztus, mint Jó Pásztor jelen van az ő szeretetével, hogy megmentsen minket. Át kell hogy érezzük, hogy erre a megmentő szeretetre mennyire szükségünk van. Hogy enélkül a megmentő és megváltó szeretet nélkül egy örök mélységbe zuhannánk. De éppen ezért kell hálát adnunk Jézus Krisztus Urunknak, hogy megment minket, és megtart minket az Ő végtelen szeretetében. 

Zámbó Károly atya



Jézus az ő békéjét adja a tanítványoknak

A vasárnapi evangéliumi szakasz (Lk 24, 35-48) előzménye az, amit az emmauszi tanítványok megtapasztaltak. Az Emmauszba tartó tanítványok szomorúan mentek az úton, egyre távolodva Jeruzsálemtől. Kiértek a városból, és egy rejtélyes idegen csatlakozott hozzájuk. Nem tudták, hogy ki ő. Csak abból gondolták, hogy idegen, hogy nem tudta, hogy mi történt Jeruzsálemben ezekben a napokban. Még vissza is kérdezett: „Miért? Mi történt?” De amikor beültek egy fogadóba, a kenyértöréskor felismerték. Egy elgondolás szerint azért pont akkor, mert meglátták kézfején a szegek nyomát. A vasárnapi evangéliumban Húsvét harmadik vasárnapján pedig azt olvashatjuk, hogy Jézus Krisztus Urunk megjelent a tanítványok között, és bátorította őket, hogy ne féljenek, majd megmutatta nekik kezét, és lábát: nyilván a szegek helyét. A szegek helyének megmutatása közös vonás az emmauszi tanítványok történetével. Ezután tölti el a tanítványokat az öröm és a béke. Sőt: Tamás is, miután a szegek helyét érintette, utána kiált fel: „én Uram, én Istenem”. Mindkét eseményben a feltámadás megtapasztalása a szegek helyének megtapasztalásához van rendelve. Ez az öröm, ez a tapasztalat békességre vezet. Megkérdezhetjük, hogy miért éppen a szegek helyét kellett látniuk? Talán azért, mert ez fejezte ki legjobban Jézus önazonosságát. Azt, hogy a feltámadottként megjelent Jézus ugyanaz, mint akit keresztre feszítve megöltek. A feltámadott Krisztus megtapasztalásának öröme és békéje tovább él az Apostoli  Anyaszentegyházban. Ez Krisztusnak az a békéje, amit a szentségek által ma is átad az Egyház. Miért valódi, és kimeríthetetlen örömhír ez? Mert Isten végtelen szeretete nyilvánult meg Jézus Krisztus Urunk feltámadásában, és feltámadottként való megjelenésében. Az Isten végtelen szeretete ugyanaz a szeretet, amellyel a Teremtő Isten a semmiből előhívott minket, teremtményeit. 

Zámbó Károly atya



Isten irgalmassága

Isten irgalmassága egészen csendes. Ahogy Krisztus Urunk feltámadása is csendes volt. Egyre inkább így látom, igaz: nem valami oksági logika mentén, hanem egyszerűen megérezve. Az Isten Irgalmassága jelen van a feltámadásban, amely egészen egyszerű és csendes lehetett. Valami olyasmi lehetett, hogy Krisztus az egyik pillanatban halott, aztán egyszer csak már nem halott, hanem újra él. Ugyanakkor nem életre kelt halott, hanem: nem halott. De nem a halál elé jött vissza, hanem már túl van a halálon, előre ment. Többé nem hal meg. Ez az egyszerűség, és ez a csendesség van a feltámadásban is, de a teremtésben is. A feltámadás nagyon közel áll a teremtéshez: a végtelen örök Isten teremtő ereje nyilvánul meg benne. Miért gondolom, hogy a feltámadás csendes lehetett? Mert ahogyan a feltámadott Jézus jelen van a szentségekben, az is csendes jelenlét. Ahogyan jelen van a kenyér és bor színe alatt, abban is csend van. Ahogyan jelen van a szentségi feloldozáskor a gyóntatószékben, abban is csend van. Ahogy a lelkiismeretünk mélyén jelen van Krisztus lelke, abban is csend van, csak elcsendesedve lehet figyelni rá. Ahogy Krisztus jelen van a megbékélésben, az odafigyelésben, de a bűnnek való ellenállásban is: abban is csend van. Ahogy Jézus jelen van minden igaz szeretetben: abban is csend van. Ezért gondolom, hogy a feltámadás csendes lehetett. Isten irgalmassága is ilyen csendes: a teremtésben és a feltámadásban is jelen van ez az irgalom. A teremtésben: Isten megkönyörült a nem létezőn, és lett. Persze feltehetjük a kérdést: hogyan tudhatott Isten megkönyörülni azon, ami nem létezik? Talán úgy: hogy meg akar rajta könyörülni, és ezért megteremti. Az irgalmasság ugyanaz mint a szeretet? {Szeretni csak valakit lehet.} Istenben örök szeretet van: az Atya és a Fiú, és a Szentlélek örök szeretete egymás iránt. A Fiúban lett minden teremtve. Ez az örök szeretet árad ki a teremtéskor. Ez az örök szeretet magában foglalja az irgalmat. Az irgalom tehát úgy nyilvánul meg, mint a teremtmények felé irányuló szeretet. A teremtmény önmagában nem tudná befogadni Isten szeretetét: ezért fel van véve a Fiúba, mint Isten örök Igéjébe: ez az irgalom. Ez az irgalom, mert így teremtményként is: az Isten örök szeretetével vagyunk szeretve.     

Zámbó Károly atya



Jézus Krisztus Urunk halottaiból feltámadott

Mit jelent Krisztus feltámadása? Jézus Krisztus Urunk nem jött vissza a halálból ebbe a földi életbe. Hiszen akkor újra meg kellett volna halnia. A feltámadott Jézus nem egy életre kelt halott, aki visszajött a földi életbe, miután meghalt. Ilyen volt Jairus lánya, a naimi ifjú, és Lázár. Őket Jézus feltámasztotta. Egy bizonyos időt „eltöltöttek” halottként, majd Jézus szavára életre keltek. De Jézus nem így támadt fel. Jézus nem a halálból támadt fel, hanem „halottaiból”, egyszer és mindenkorra a holtak közül „előre ment” a végső, megdicsőült állapotba. És ez azt is jelzi számunkra, hogy lesz a mi testünknek is végső, megdicsőült állapota. Isten szeretete ingyenes. Megteremtett minket a semmiből. Ő akart minket személyként, azaz „valakiként” megteremteni. Aki vagyok, akik vagyunk: azt akarta. Ez a szeretete Istennek nem szűnik meg, a teljes embert szereti, ezért lehetünk bizonyosak abban, hogy nem enged minket a semmibe visszahullani. Hiszen ő akarta, hogy a semmiből előlépjünk a létbe, az életbe… Ez a gondolat, ez a gondolati felismerés, már magában rejti azt a gondolatot, hogy Isten a teljes embert részesíteni akarja az örökké tartó szeretetéből. Ilyen értelemben Krisztus feltámadása nem mond ellent az értelemnek. Ugyanakkor be kell látnunk, hogy Jézus Krisztus feltámadását nem találhatta volna ki a tanítványi kör. Jézus elítélése és kivégzése olyan kudarcot jelentett, ami kizárta volna, hogy Jézus tanítása tovább él, ha ő maga nem támad fel. A kereszténység nem egy eszmény, nem egy nagy egyéniség tanításának az összegyűjtése és tovább élése. A kereszténység egy személyes szeretetkapcsolat az élő Jézus Krisztussal: aki jelen van köztünk, és bennünk… A feltámadás egy valóságos tapasztalat volt az apostolok, és a tanítványok részéről. Krisztus valóságosan jelen van, de másképpen mint azelőtt, nem kötik meg az evilág fizikai törvényei. Van amikor látják, megtapinthatják, beszélnek vele, a szemük előtt eszik, megmutatja Tamásnak a szegek helyét a kezén, és a lándzsa helyét az oldalán… de aztán rejtélyesen eltűnik. De ami talán még fontosabb, ezáltal azt is megtapasztalják, hogy amikor nem látják, akkor is velük van, akkor is „ott” van. Amire mi keresztények azt mondjuk hogy „hit”, az a mi esetünkben ennek a tapasztalatnak az átélése, és befogadása. Ezzel a gondolattal kívánok Áldott Szent Húsvétot Csepel-Királyerdő híveinek, és mindazoknak, akik soraimat (Csepelen, a Csepel-szigeten, vagy máshol) olvassák. Adja meg a Mindenható Isten, hogy a világjárvány közepette is átéljük Krisztus Urunk feltámadásának örömhírét, és ebből az örömhírből erőt merítve, bátran és bizakodva járjuk életutunkat.

Zámbó Károly atya



Isten szeretete nyilvánult meg Jézus Krisztus Urunk szenvedésében és halálában

Virágvasárnap Jézus szenvedésének a vasárnapja. Az evangéliumban Krisztus Urunk kínszenvedéséről és haláláról hallunk. Jézus szenvedését és halálát felajánlotta a bűnök bocsánatára. Ezáltal lett ez a kínszenvedés és a halál a megváltás eszköze. Szent János apostol, aki látta az Üdvözítőt a kereszten meghalni, azt írta: „Isten a szeretet”. Isten másképpen is megválthatott volna minket? Kérdezhetjük. Ugyanakkor ha nehéznek tűnik elfogadni a megváltásnak ezt a módját, ez a nehézség, pontosan ez a nehézség jelenti a megváltás valóságosságát. „Milyen nehéz ez!” „Milyen kegyetlen ez!” Ne meneküljünk a kereszten függő Jézustól, a rátekintéstől; hogy rátekintsünk a kereszten függő Jézus Krisztusra. Isten attól is megment minket Krisztusban, hogy a megváltást saját magunknak gondoljuk el. Hogy egy saját magunk által elképzelt megváltásba bezárkózva voltaképp elkerüljük a megváltást, de a bűnnel való szembesülést is. Fájdalom a kereszt, tragikus a kereszt, de valóság a kereszt. Éppen ezért valóság a szabadulás is a kereszt által. Maga az élet az nem fájdalom, és nem tragikum? Nagyon sokszor az! De a fájdalom is azért fájó, mert magunkban érezzük az igazi szeretet ártatlan szépségének egy rejtett emlékét, és az erőszak által összetört élettel szembesülve, ez a rejtett emlék kezd sajogni bennünk. A valóság létezése még hangsúlyosabb lesz a szenvedés által. De éppen ezért felszólít minket ez a valóság: hogy a végső eredetig kell leszállnunk, a mindennek a mélyén jelenlévő teremtő Istenhez: aki a világmindenséget a semmiből teremtette, és azt mondta: Legyen! A teremtés a semmiből történt, a megváltás pedig a bűnből történt. És ez rávilágít arra, hogy a bűn a semmivel rokon, mert a bűn lázadás a teremtő Isten ellen. A kereszt, mint a megváltás eszköze ezért nem az élet elpusztításáról szól, hanem az élet megújításáról. Isten teremtő és megváltó szeretete nyilvánult meg a kereszten, Jézus Krisztus Urunk kínszenvedése és halála által. Számunkra ezért remény és erő a kereszt. Remény, az utolsó remény (O crux ave: spes ultima! – Üdvözlégy kereszt: utolsó remény!), mert Megváltó Jézus Krisztus Urunk halálunk óráján sem hagy el minket. Hozzánk is kész szólni, mint a jobb latorhoz: „még ma velem leszel a paradicsomban”. Ámen.    

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás



Az Atya nevének megdicsőítése

Nagyböjt ötödik vasárnapjának evangéliuma (Jn 12, 20-33) magyarázatot ad, hogy miért örök az újszövetség. Azért, mert az Istenben van. Jézus mondja imádságában az Atyának: „Atyám dicsőítsd meg nevedet.” Mire az Atya ezt válaszolja: „megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem”. Ez a megdicsőítés örökké van. Az Isten belső valósága a szeretet: az Atya és a Fiú örök szeretete a Szentlélekben. Ennek a szeretetnek a kinyilvánítása a megdicsőítés. Ez azért hangzott el, hogy hallják a körülállók, vagyis „mi” emberek. Jézus megrendült. Jézus, aki az emberré lett második Isteni személy, első gondolatra úgy találhatnánk, hogy azért rendült meg, mert szembesült a későbbi szenvedésével és halálával. De talán nem csak erről van szó. Jézus megrendülése nem csak a majdani halálával szembesülő ember megrendültsége, hanem az Isten szeretetének megnyilvánulása. Itt felmerül az a kérdés: miért tudott Jézus egyáltalán megrendülni? Istenben, az Isteni személyek szeretete örök. Nincs benne változás. Istenben a szeretetnek nincs ezért története. Jézusban, Jézus embersége által viszont ennek az örök szeretetnek története lett. Nem éppen attól válnak egy emberi élet eseményei történetté, hogy a szeretet bontakozik ki a történések által? Nem éppen a szeretet kibontakozása, a szeretet története menti meg attól az emberi életet, hogy abszurd absztrakció legyen? Jézus Krisztus embersége által az Isten örök szeretete kapott egy történeti kibontakozást. Így válik számunkra ez a szeretet megközelíthetővé, mivel a mi egyéni és közösségi életünk egyaránt történet. Történeti kibontakozása lett annak a szeretetnek, aminek eredendően nincs története, mert örök, és végtelenül állandó. Ezért rendült meg az ember Jézus Krisztus: aki kiontja vérét értünk. De Jézus kiontott vére mégis az új és örök szövetségé. Mert Isten örök és változhatatlan szeretete van ebben a kiontott vérben, ebben a kehelyben. 

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás




Titkos beszélgetés Jézussal

Nikodémus tekintélyes ember volt. Egyike a legtekintélyesebbeknek. A főtanács tagja volt. Titokban ment Jézushoz, hogy megkérdezze a tanítása felől. (Jn 3, 14-21) Valójában egyet akart tudni: hogy kicsoda ez a Názáreti Jézus. Mert Jézus csodákat tett, amelyeket ember nem tehet, csak Isten. Ugyanakkor mégsem szervezett „messiási mozgalmat” arra vonatkozóan, hogy a rómaiakat kiűzzék az akkori Izraelből. Ezért az éj leple alatt titkosan kereste fel. Amint beszélgettek, elképzelhetjük, hogy mindent betöltött a sötétség, csak egy kis mécses világított kettőjük között. Jézus erre a mécsesre mutatva beszélni kezdett a világ világosságáról… Egy kis mécses fényénél most találkozott egymással az Istent kereső ember, és az embert kereső Isten. Jézus arról beszél Nikodémusnak, hogy aki nem tekint fel az Emberfiára, és nem hisz benne, ítéletet von magára. De mi az ítélet? Azt gondolnánk, hogy valami „jogkövetkezmény”, azaz valamilyen cselekedet egy felsőbb hatóság által kirótt hátrány, büntetés… de az érdekes az, hogy alapvetően nem ezt mondja Jézus ítéletnek. Hanem inkább maga a világosság nélküli, biztos eligazodási pont nélküli tévelygő élet, mintha ez lenne maga az ítélet. Az ítélet maga az, hogy aki értelmével a hit ellen dönt, annak hit nélkül kell élni… nem Isten büntet, nem Jézus büntet… az ember ezzel önmagát bünteti, és Jézus az Emberfia azért jött, hogy megszabadítson attól, amit önmagunkra tudnánk vonni, ha nem a világ világosságában akarunk járni…     

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás




A templom megtisztítása

„A templom megtisztítása.” Így jelölik azt az evangéliumi jelenetet, amikor Jézus az árusokat és a pénzváltókat kötéllel font ostorral kikergeti a templomból. (Jn 2, 13-25) A templomban nincs helye a nyerészkedésnek, nincs helye a kereskedésnek. Persze, az ószövetségi templom előkép. De milyen értelemben? Az újszövetségi templom előképe? De itt még tovább kell kérdeznünk: mi voltaképp az újszövetségi templom? Az újszövetségi templom az a hely, ahol a felszentelt pap bemutatja a Szentmise áldozatot, és ahol az Úr Szentséges Testét őrizik, és imádják. Maga az Úr teste a templom, mint az Isten jelenléte. Mert Isten emberré lett, a Második Isteni Személy lett Krisztusban emberré. Ezért az Isten örök szeretetének a jelenléte az Eucharisztia. De mit jelent a megtisztítás? A mélységében nézve azt jelenti, hogy az Istentől való elszakadás szellemiséget el kell távolítani onnan, ahol az Istennel való örök szeretetközösségnek kell jelen lenni. És így az Istent nem ismerő, de őszintén kereső világot átjárhatja Isten jelenlétének szellemisége. Ha a világiasság szellemét beengedjük a templomba, akkor a világiasság szellemében élő emberektől vesszük el a megtérés lehetőségét. Ha azonban őrködünk a Szentély tisztasága felett, akkor profán világot megajándékozzuk a megtérés lehetőségével.      

Zámbó Károly atya




Színeváltozás és feltámadás

Jézus ragyogó alakban engedte láttatni magát három apostollal: Péterrel, Jánossal és Jakabbal. (Mk  9, 2-10) Majd miután lejöttek a Tábor hegyéről, ahol ez a jelenés volt, arra utasította őket, hogy ne beszéljenek erről senkinek, amíg az Emberfia fel nem támad a halottak közül. Mit jelent ez a kifejezés, hogy „feltámad a halottak közül”? Semmiképpen sem azt, hogy „feltámad a halálból”. A halálból való feltámadás azt jelenti, hogy egy halott életre kel, és visszajön a földi életbe, de utána újra meghal. Ilyen volt Jairus leánya, a naimi ifjú, és Lázár. De feltámadni „halottaiból” azaz a „halottak közül” nem ezt jelenti. Hanem azt jelenti, hogy valaki elnyeri testének végső, megdicsőült állapotát. Ezek szerint a színeváltozás eseményében a test feltámadott állapota jelent meg? Nem inkább Jézus Istensége ragyog át emberségén? Mind a két értelmezés helytálló, és a kettő nem gyengíti, hanem erősíti egymást: Krisztus Istensége átragyog emberségén, amikor az emberi test végső, megdicsőült formáját megmutatja a három kiválasztott apostolnak. A mi testünknek is lesz megdicsőült formája, Jézus ebbe a megdicsőülésbe ment előre, és ebben az állapotában látni engedte magát. Ezt tapasztalták meg az apostolok, amikor a feltámadt Krisztus megjelent nekik. A színeváltozás Isten-jelenés esemény: Krisztus Istensége ragyog át emberségén. Ezért beszél Mózessel és Illéssel, mit a két legnagyobb prófétával, akik Istenről tanúságot tettek az ószövetségben. Isten megadja önazonosságát a prófétai, történeti kinyilatkoztatással, amely beteljesedik a végső kinyilatkoztatásban, Krisztusban. A feltámadott, végső megdicsőült állapot Isten szeretetéről tanúskodik. Az Isten által szeretett ember örökkévaló betöltése Isten szeretetével… ez a feltámadott állapot lényege… Ebbe az állapotba ment előre Krisztus. Isten szeretetét látjuk a feltámadásban, ezért tudunk „ránézni” a halálunkra. A feltámadás fényében látjuk a halált, és nem fordítva. Egy feltámadás hite nélküli kultúrában nincs igazán halál sem, mert nem tudják értelmezni. A földi életet gondolják örökkévalónak. A keresztény ember azonban Krisztus feltámadásának a tapasztalatából néz rá a halálára. A színeváltozás eseménye megerősíti a három apostolt Jézus Krisztus szenvedésének idejére, hogy meg tudják látni a feltámadást, mint Isten szeretetének a bizonyosságát.      

Zámbó Károly atya




Jézus Krisztus megkísértése

Krisztus megkísértése és el nem bukása figyelmeztet minket, hogy Krisztusban mi sem buktunk el. Mert őbenne lettünk teremtve. Ádám elbukott, de az az Ádám, aki Krisztusban lett teremtve Isten eredeti elgondolása szerint, az nem bukott el. Ezért van bűnbocsánat az első Ádám számára is. Minden embernek, emberi létezésnek meg van az a sajátos titka, amely Krisztusban tárul fel. Krisztusban tárul fel, hogy mi miért történik az életünkben. Ezt nem szabadna elfelejteni akkor sem, ha olyan esemény történik az életünkben, amelynek nem tudjuk a miértjét, de akkor sem, hogyha olyan esemény történik, amelynek látszólag tudjuk a miértjét. A túl magabiztos tudás mögött sokszor egy mély nem-tudás van. Nagyböjt első vasárnapján Krisztus megkísértését az evangélista egészen röviden írja le. (Mk 1, 12-15) Miután a sátán megkísértette, vadállatokkal volt, és angyalok szolgáltak neki.. Sátán, vadállatok, angyalok… A teremtés rendje helyreáll Krisztusban, mert mindig is az Igében állt fenn az egész teremtés. He ebből az összefüggésből kivesszük a világ dolgait, a történelmet, a természetet, bármit, az darabokra hullik, mert elveszíti az értelmét. Ha viszont Krisztusban teremtettként szemléljük az embert: fényben áll, mert a világ világossága ragyogja be.  

Zámbó Károly atya




Jézus Krisztus Urunk a tisztaság forrása

Az evangéliumban a leprás meggyógyításáról hallottunk. (Mk 1, 40-45) Jézus korában a leprásnak kiabálnia kellett, hogy „tisztátalan”, hogy nehogy valakivel találkozzon, és így a betegség terjedjen. Ugyanakkor a tisztátalanságnak volt egy mélyebb értelme: az Istentől való elhagyatottság. A leprás ember az Isten népétől volt eltaszítva, és ezáltal – a korabeli szemlélet szerint- Istentől is. Az ószövetségi vallásosságban valamiféle szemlélet, amely a nép kollektív Isten-kapcsolatán alapult. Jézus ezt meghaladta, és felülmúlta: és ezáltal megszüntette. Az Isten-kapcsolat nem leszármazás kérdése, ahogy az üdvösség, vagy kárhozat sem. Döntés, amely az Isten szeretetét befogadja, vagy visszautasítja. A leprás ember az értelmében már akkor tisztává vált, amikor azt mondta Jézusnak: „ha akarod megtisztíthatsz”. Micsoda bizalom, micsoda ráhagyatkozás van ebben Jézusra. Ebben a bizalomban, ebben a ráhagyatkozásban tudja Jézus ezt az embert megtisztítani. Bennünk van-e ilyen ráhagyatkozás az Istenre? Az igazi tisztátalanság, az Istentől elszakadt élet. Amikor valaki Isten nélkül akar létezni. Amikor valaki Isten nélkül akarja „jól érezni magát”, vagy pihenni, vagy bármit csinálni. Ettől Krisztus meg tud tisztítani. Krisztus Urunk, mint második Isteni Személy, az Atyával és a Szentlélekkel öröktől fogva együtt van, végtelen örök Isteni szeretetben. Ezért Ő a tisztaság forrása.

Zámbó Károly atya




Az imádkozó Jézus

A vasárnapi evangélium beszámol arról hogy Jézus miután kijött a kafarnaumi zsinagógából, betegeket gyógyított, és ördögöket űzött ki. Ezt azonban nem részletezi az evangélista. (Mk 1,29-39) Péter anyósát is Kafarnaumban gyógyította meg Jézus. Ugyanakkor arról is beszámol az evangélium, hogy Jézus egy magányos helyre ment imádkozni. Ebben a mozzanatban találtam meg az evangélium kulcsát. Jézus imádsága más, mint a mi imádságunk. De példát ad nekünk az imádságra, és arra, hogy minden cselekedetünket az Istennel való kapcsolatba helyezzük. Jézus Krisztus Urunk, mint az emberré lett Fiúisten az Atyával csendben együtt, megélte azt a szeretetet, amely öröktől fogva van. Az Atya és a Fiú szeretete a Szentlélekben – ez az az örök szeretet, amely Isten belső szeretete. Ez a szeretet Isten lényege, és minden szeretet ebből van, ezen belül szeretet. A világnak, de a mi saját életünknek sincs önmagában értelme, csak ebben a szeretetben.

Zámbó Károly atya


Fotó: Papp Tamás




Jézus Krisztus Urunk ördögűző csodát tett

Az ördögűző csoda a csodatettek egy sajátos csoportja. Kifejezetten Jézusra jellemző. Beteggyógyítás előfordul prófétáknál, Illésnél és Elizeusnál. A próféták különleges helyzetekben tettek csodajeleket, Mózestől kezdve. De az ördögűző csoda Jézusra jellemző. A jézusi ördögűző csoda arról szól, azt akarja mondani, és azt akarja bemutatni, hogy Jézusnak Isteni hatalma van. Hiába a gonosz lelkek minden ármánya, Jézus parancsol nekik, és engedelmeskedniük kell, Jézus Isteni erejével felettük áll. A csoda a vasárnapi evangéliumi részletben Kafarnaum városában történik. Az apostolok közül többen származtak Kafarnaumból, többek között Péter is, akinek az anyósát Jézus ott meggyógyította. A csoda leírása egyszerű, de sokatmondó. (Mk 1,21-28) A gonosz lélek először szidalmazni kezdte Jézust. Majd össze-vissza rángatta a megszállott embert. Majd Jézus parancsára hangosan kiáltva kiment az emberből. Gonosz lélek. Elkárhozott lélek. De elkárhozni csak szabad döntéssel lehet… Miben állt a szabadsága, ha Jézus szavára így engedelmeskedett? A szeretetben áll fenn a szabadság. Azt nem parancsolhatta volna Jézus, hogy szeresse őt… Ahogy Péternek sem parancsolta hogy szeresse, csak kérdezte háromszor: szeretsz engem? Péter jobban bízott Jézusban mint önmagában. Háromszor tagadta meg Jézust. Hogy ezek után szereti-e? Ezt Jézusra bízta. Átadta ezt neki, mert ezt Jézus tudja. Mi sok dologban nem vagyunk szabadok. De mégis szabadok vagyunk, mert a szeretetben szabadok vagyunk. Jézusnak hatalma van a gonosz lélek felett, mert Jézus teljes Isten, a gonosz lélek pedig teremtmény. Az, hogy ez a megszállott ember elfogadta-e Jézus szeretetét, nagyobb dolog, mint hogy a megszállottságtól megszabadult, mert az már a szabad tette. Adja meg nekünk a mindenható Isten, hogy szabadságunk kiteljesedjen Isten szeretetében.

Zámbó Károly atya



Isten országa

A vasárnapi evangéliumi szakasz kulcsa az a valóság, amit úgy mondunk, hogy „Isten országa”. (Mk 1, 14-20) Az Isten országa nem egy „hely”, vagy „terület” átvitt értelemben sem, hanem egy személyes szeretet-kapcsolat az Istennel. Jézus Krisztus Urunk ezt hozta el nekünk, azáltal, hogy benne az Isten örök Igéje lett emberré. Az ortodox püspök a hitvallás alatt két kezében gyertyákat tart, egy háromágú és egy kétágú gyertyát. A háromágú gyertya a Szentháromságot jelképezi, a kétágú gyertya pedig Jézus Krisztus Urunk két természetét, az Isteni, és az emberi természetet. Ez Isten szeretetének két olyan titka, amely nagyon mélyen összefügg. Isten Szentháromság, ezért tudjuk, hogy szeretet van benne. Isten belső valóságában a szeretet van, ez azt jelenti, hogy a „belső” lényege, az igazi valója ez a szeretet, a három Személy örök szeretete egymás iránt. Ebből a szeretetből következik az, hogy az Ige emberré lett. Ugyanakkor úgy lett az Ige emberré, hogy az övéibe jött, hiszen „minden őbenne lett teremtve”, ahogy a János evangéliumának bevezetője megfogalmazza. Ez a valóság van jelen a Szentmisében. Ezt a valóságot vesszük magunkhoz a szentáldozáskor. Ezt a valóságot megtapasztalva lehet mindent elhagyni Krisztusért, vagy éppen mindent visszakapni, de Őbenne.

Zámbó Károly atya



Jézus hajlékába mentek

Keresztelő Szent János tanúságot tett Jézusról, és tanítványai ezért követték Jézust, amint azt az évközi idő második vasárnapjának evangéliumában olvashatjuk. (Jn 1, 35-42) Az első keresztény századok egyházában erős volt az az elképzelés, hogy a próféták sorában Keresztelő Szent János az utolsó. Jánosra tekintettek úgy, mint a prófétaság beteljesítője: aki nem csak megjövendöli a Messiást, hanem konkrétan rámutat. Persze, később inkább az a nézet erősödött, hogy János hivatása túlmutat a prófétaságon. A prófécia sohasem egészen konkrét, egy jövendölést, amíg be nem teljesedett, nem lehet teljes biztonsággal megmondani, hogy mire vonatkozik. János pedig egészen konkrétan megmondja Jézusról: ő az Isten báránya. A tanítványok ezt mintegy felszólításnak veszik, és követik Jézust. Meg akarják ismerni, ezért megkérdezik tőle, hol lakik. Elmentek Jézus hajlékába. Milyen lehetett az a hajlék? Egészen biztosan egyszerű volt és szegényes. Ugyanakkor szeretet volt benne. Szeretetben gazdag volt. De nem maga a hajlék, hanem akik benne laktak. A szeretet az személyek között van, szeretni egy másik személyt lehet, nem dolgokat, érzéseket, vagy benyomásokat. Még gondolatokat sem: csak a másik személyt lehet szeretni. Amikor András és Péter megnézi Jézus hajlékát, valójában őt magát akarják megismerni. Mi azért tudunk elmenni Jézus hajlékába, a templom szentélyébe, mert előbb ő jött el hozzánk, felvette emberi természetünket. Mi azért tudjuk őt szeretni, mert ő előbb szeretett minket. Az, hogy az Atya szereti a Fiút, az jelenti a legigazabb módon azt, hogy minket is szeret. Az Atya mindent a Fiúban teremtett, aki az Isten örök Igéje. Ezt a szeretetet hozta el Jézus Krisztus Urunk, és ez a szeretet bontakozott ki a tanítványaiban.

Zámbó Károly atya



„Te vagy az én szeretett fiam”

Gondolatok Urunk Megkeresztelkedésének Ünnepére

Jézus Krisztus Urunk megkeresztelkedésének evangéliumi részlete (Mk 1, 7-11) tartalmazza az Atya szózatát: „Te vagy az én szeretett fiam, benned kedvem telik”. Ez betekintést enged nekünk abba a szeretetbe, amely öröktől fogva van az Istenben. Amely az Atya és a Fiú örök szeretete a Szentlélekben. Isten nem egy magányos személy, hanem három személy örök szeretete. Istenben szeretet van, és mivel ez a szeretet Isten belső lényege, úgy kell ezt látnunk, hogy „Isten a szeretet”. Isten Jézus Krisztus Urunkban emberré lett. De nem csak emberré lett az Isten, hanem Jézus vállalta az emberi sorsot, magára vette bűneinket, hogy megváltson minket. Ezért megkeresztelkedett a Jordán vizében, pedig nem volt bűne, de a bűnösök közé állt éppen azért, hogy ő legyen az, aki elveszi a bűnt. Adjon ez vigasztalást, és erőt a bűnbánatra: amely által engedjük, hogy Isten irgalmas szeretete belépjen az életünkbe. Az az Isteni örök szeretet, amely Jézus Krisztusban felfénylett előttünk.  

Zámbó Károly atya



A napkeleti bölcsek hódolata

Gondolatok Vízkereszt Ünnepére

A napkeleti bölcsek hódolata, amit Vízkereszt ünnepének evangéliumában olvashatunk, különös fénnyel tündököl előttünk. (Mt 2,1-12) Ma, amikor olyan sokféle tévelygés veszélye fenyegeti az emberiséget, különös értéket nyer az igazság keresése. Mit is jelent az igazság keresése? Talán megközelíthető úgy, hogy az életünkben meg kell jelennie a végső harmóniának. Annak a végső harmóniának, amely értelmet ad az életünk minden küzdelmének. Ha életünk úgy jelenik meg előttünk, mint valami töredékesség, amely nem vezet a végső igazsághoz, az igen fájdalmas. Ugyanakkor az életünk legszebb, legörömtelibb mozzanatait is átjárhatja az értelmetlenség, hiszen minden alá van vetve az elmúlásnak. Az elmúlás egy méreggé válhat, mely mindent megmérgez, elveszi a dolgok örömét. Mit tehet a gondolkodó ember? Lehetünk pesszimisták? Lehetünk cinikusok? Úgy gondolom, hogy a pesszimizmus és a cinizmus nem a végső állomás. Nem lehet ezért abba belemerülni, mert akkor az élet az értelmét elveszítené. Fel kell kelni, tovább kell kutatni. Ami igazán méltó a gondolkodó és értelmes emberhez, az a keresés, az a kutatás, egészen addig, amíg az igazság teljessége, a végső értelem fel nem tárul. Ezen a ponton ragadható meg Vízkereszt evangéliumának mélye: a napkeleti bölcsek hódolata az újszülött Krisztus előtt. A napkeleti bölcsek vándorlása egy keresés, amely az egész emberiség keresésének a képe. Tudósai lettek a csillagok járásának, hogy a csillag vezethesse őket. Tudósai lettek a csillagok járásának, de ez a tudomány nem lett öncélú, mert nem valamit, hanem valakit kerestek. A csillagokban megismerték az „újszülött király” jelét, és követték ezt a jelet. Engedték, hogy a fény vezesse őket. Nem maradtak meg Heródes fényes udvarában, hanem tovább követték a fényt, ami elvezette őket Krisztushoz. És ajándékaikat Krisztusnak adták: aranyat, tömjént és mirhát. Életük, kultúrájuk, történelmük értéke ezáltal teljesedett be, hogy ajándékaikat átadták Krisztusnak. Az Isten örök Igéje nem csak a bűn miatt lett emberré, hanem azért is, hogy életünk értékeinek értelmet adjon. Ami szép, ami jó, ami nemes, oda is el kell érnie Krisztusnak, hiszen őbenne van csak érteleme, mivel „minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett”. (Jn 1,3) Merjünk úgy élni, úgy keresni, hogy legyünk lélekben útitársai a napkeleti bölcseknek. De legfőképp merjük velük együtt megtalálni Krisztust. Az életünk benne nyeri el végső értelmét, mivel őbenne lettünk teremtve.  

Zámbó Károly atya



A világ világossága a világba jött

A világ világossága a világba jött. Ez a világosság maga a mi Urunk Jézus Krisztus. De miért jött a világ világossága a világba? Azért mert szeret minket. És miért szeret minket? Ez az a kérdés, amire nincs válasz; mert a kérdés sem létezik. Az Istennel kapcsolatban nem lehet feltenni a kérdést, hogy ’miért szeret(?)…’ A szeretet Isten legbensőbb lényegéhez tartozik: ezért a szeretetben nincs ’miért’. Az olyan lenne, mintha azt kérdeznénk az Istentől: „miért vagy az, aki vagy?” „Miért vagy Isten?” – Nincs rá válasz, ezért a kérdés sem érvényes. Tulajdonképpen a kérdés sincs…
Ma nagyon sokszor a világban azt kell látnunk, hogy vannak emberek, akikben – látszólag – nincs szeretet. Látszólag! Azért látszólag, mert az ember teljesen nem lerontható, mert az Istentől van az ember, mint az Ő teremtménye; a bűnbeesés pedig nem egyenrangú a teremtéssel.
Az Istenben örök szeretet van. Az Atya és a Fiú végtelen szeretete a Szentlélekben. Igen. Végtelen ez a szeretet, mert nincs vége, de nincs kezdete sem. És Isten azért teremtett minket szeretetet befogadni képes, és szeretni tudó emberré, hogy ebből, az ő örök szeretetéből részesítsen minket. És itt értünk a Karácsony titkához: megszületik egy kisded, megszületik a Fiú. Megszületik a Fiú az időben. De ez a Fiú az, aki az Atyától születik örökké. A Húsvét misztériumában feltárul az Isten irgalmassága. „Isten a Szeretet” – mondja János – aki látta az Urat a kereszten meghalni. És ugyanez a János írja, hogy a világba jött a világosság…
Betlehemben, a jászólban, ha betekintünk erre a kisgyermekre, az újszülött Jézusra: az Isten szeretetét láthatjuk. Isten mindent azért cselekszik, mert szeret; de hogy miért szeret, azt nem lehet megmondani… Az azt jelentené, hogy meg tudnánk mondani, hogy az Atya miért szereti a Fiút, és a Fiú miért szereti az Atyát, és ezt nem tudjuk megmondani, mert ennek a szeretetnek nincs oka. Ennek a szeretetnek nincs indoka. Nincs ezért, vagy azért: akkor az nem volna szeretet. A szeretet indokolatlan. Hogyha valaki nem szeret minket, de mi szeretjük, de nem tudjuk miért, szinte magunk előtt is (szégyenkezünk?) csodálkozunk, hogy csak szeretni tudjuk, és ez nagyon fájdalmas. De ez az Isten Igéjének egy részecskéje bennünk. Azért, hogy látni tudjuk az Igét: egy részecske megvan bennünk az Igéből.
A világ világossága a világba jött: aki maga Krisztus, az Örök Fia a Mennyei Atyának. A földi születése képe az örök születésének. A világ világossága a világba jött, hogy világítson nekünk. Ez Isten örök szeretete.

Zámbó Károly atya



Az Ige megtestesült

Karácsony Szent Ünnepén a szeretetet ünnepeljük. Elsősorban azt a szeretetet, amely a Szentháromság egy Isten örök szeretete. Ez a szeretet az Atya szeretete a Fiú iránt, és a Fiú szeretete az Atya iránt a Szentlélekben. Ez a szeretet alkotta meg a világmindenséget, és erre a szeretetre van rendelve az ember, aki Isten úgy teremtett, hogy tudjon szeretni, és tudja a szeretetet befogadni. Ez a szeretet rejtetten van jelen a világban. Különösen igaz ez most, amikor a járvány miatt sokak lelkében félelem van. Amikor Karácsonyt sem tudjuk a megszokott ünnepélyességgel ünnepelni, hiszen korlátozások miatt sokan nem tudnak szeretteikhez eljutni, és a templomi karácsonyi ünnepi szertartásokat is legfeljebb csak a képernyőn tudják követni… Kétségtelen, hogy ez szomorúságot jelent. Azonban mégsem vagyunk teljesen vígasz nélkül. Az imádság, és a hit ereje ilyenkor talán még hangsúlyosabban jelen van életünkben. Az idei Karácsony csendesebb lesz, mint ahogy évek óta megszoktuk. Azonban ez a csend rá kell hogy döbbentsen minket egy meglátásra, amit meg kell gondolnunk. Vajon miért teremtett volna minket az Isten szeretetre alkalmas lényekké, ha nem azért, hogy abból a szeretetből részesítsen minket, amely az Ő örök szeretete? Az Isten örök Igéje azért lett emberré a mi Urunk Jézus Krisztus által, hogy az Ő örök Isteni szeretete jelenjen meg általa, és a mi életünk is ebben a szeretetben teljesedjen ki. Az emberi élet végső értelmét Krisztusban tudjuk megtalálni. Küzdelmeink, szenvedéseink, de örömeink és jótetteink végső értelme is Krisztusban van. A hitvesi szeretet, a szülői szeretet, a barátság, és minden nemes érzelem, amely az életet gazdaggá teszi, Krisztusban kell hogy elnyerje a beteljesedését. Ezért lett Isten emberré. Az Isten örök igéje a világba jött, de nem csak a bűn miatt, hanem hogy életünk végső értelmét és beteljesedését is megtaláljuk őbenne. Ezekkel a gondolatokkal kívánok Áldott Karácsonyi Ünnepet és Boldog Új Évet egyházközségünk minden tagjának, Királyerdő katolikus híveknek, és családtagjaiknak.

Zámbó Károly atya



Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled!

Az angyal így köszöntötte Máriát, olvashatjuk Advent IV. vasárnapjának evangéliumában. (Lk 1,26-38) Abban az evangéliumi részletben, amely arról szól, hogy Mária, aki jegyese volt Józsefnek, szűzi méhében foganni fog Isten erejéből. A Fiút, aki így születik, a „magasságbeli Isten Fiának fogják hívni”. Ez a tisztaság, ez a szűzi egyszerűség illik az Isten művéhez. Isten művei rejtetten vannak jelen. De jelen vannak a világban, és az ember szabadságának a beteljesedése abban rejlik, hogy felismerje ezeket a műveket. A Húsvét mottója lehetne: „a halál és élet harcra szállt”. (Hozsanna énekeskönyv 86.) A Karácsony mottója pedig ennek megfelelően az lehetne, hogy harcba szállt a világosság és a sötétség. A világosság győz: mert Isten belül világosság. Isten belül szeretet, mert az Atya, és Fiú örök szeretete az Szentlélekben: az Isten belső élete. Ez a szeretet teremtette a világmindenséget. A világban a világosság is ebből az Isteni szeretetből van teremtve. Az ember legmélyebb indíttatásaiban ehhez a szeretethez van rendelve. Ez azonban a világban titkosan van jelen. Nekünk magyaroknak ezt azért lehet megérteni, vagy legalábbis megközelíteni, mert a mi nemzeti géniuszunk is ehhez a titokhoz igazodik. Nehezen megközelíthető valóság ez, de ha kinyílik, élet van benne. Karácsony titkában ugyanakkor az is feltárul, hogy van értelme az életünknek, és ez az értelem maga a mi Urunk Jézus Krisztus. Őbenne vagyunk ugyanis teremtve. Krisztus révén nyernek bocsánatot a bűnök, és van boldog örök élet. De ami jó, ami szép, oda is el kell érnie Krisztusnak: hogy értelme legyen. Ezért valljuk, hogy az Isten Fia nem csak a bűn miatt lett emberré: hanem hogy az Isten örök szeretetéből részesítsen minket.

Zámbó Károly atya



Tanúságtétel a világosságról

Az elmúlt vasárnap Keresztelő János, mint Isten tanúja jelent meg az evangéliumban. Az Advent harmadik vasárnapjának evangéliumi szakasza ugyanezt a kérdést járja körül, de más megvilágításban. Azt emeli ki az evangélium, akiről tanúságot tett János, és azt, hogy miért. Akiről tanúságot tett, az maga a világosság: a mi Urunk Jézus Krisztus. És azért tett tanúságot a világosságról, „hogy mindenki higgyen általa”. (Jn 1, 6-8, 19-28) A világosság a sötétségben világít – írja a János-evangélium bevezetője. Ehhez a bevezetőhöz csatlakozik, ennek a folytatása Keresztelő Szent János tanúságtételének a bemutatása. Mit jelent ez a számunkra? A mai világ – bizonyos értelemben – sötétségben van. De hozzá teszem, hogy ezt az akkori világról is el lehetett mondani, hiszen az evangélium minden korban érvényes. Az embert magát megkísérti a sötétség. Ennek a sötétségnek a lényege, az Isten nélküli élet. Az Isten nélküli élet az a sötétség, amely minden korban megkísérti az embert. Magának a bűn állapotának a realitása ez. Ezért a megváltás a világosságot jelenti. Jézus Krisztusban az Isten világossága ragyogott fel a történelemben. Belépett az Isten a történelembe, de nem azért, hogy magának a történelemnek a kérdéseit megoldja, hanem azért, hogy túlmutasson a történelmen. Azért jött a világba a világ világossága, hogy az Isten örök szeretetének a fényével árassza el az emberek életét. A mi egyéni életünkben kell hogy kigyúljon a világosság, aki maga Krisztus. Így tudnak az emberi kapcsolatok, a közösségek is átmenni a világosságba. Arra szólít fel minket Keresztelő Szent János az evangéliumban, hogy az életünkbe fogadjuk be Krisztust, a világ világosságát. Így lesz világosság az életünkben, és így lesz világosság körülöttünk.

Zámbó Károly atya



Keresztelő János, Isten tanúja

Advent második vasárnapján az evangélium Keresztelő János szikár alakját állítja elénk. (Mk 1, 1-8) Az Isten tanúja ő. Az előhírnök, ahogy mondani szokták, de hogy előhírnök lehessen előbb, az Isten tanújává kellett hogy legyen. Az Isten közelségében élt, az Isten lelke által ihletve beszélt. Különleges adomány, amit kapott az Istentől. Van egy több évtizede fennálló tudományos nézet, miszerint János a qumráni közösségben nevelkedett, mivel ők fiúk nevelését is vállalták. Apja, Zakariás -talán idős kora miatt - esetleg rábízhatta fia felnevelését egy qumráni családra. (A kérdéshez forrás: Katolikus Lexikon, qumráni közösség szócikk.) Azonban János különleges karizmát kapott, a prófétálás karizmáját. Ezt pedig intézmény, vagy iskola nem tudja megadni, hanem csak Isten. Ha János kapcsolatban is volt Qumránnal, mindenképpen túlmutat rajta. Az ő előhírnöki hivatása prófétai hivatás, és mint ilyen, nem illeszthető bele semmilyen irányzatba. Ez azt jelenti, hogy az Isten ereje nyilvánult meg abban, ahogyan Keresztelő Szent János hatására valóban megtértek az emberek: elhagyták addigi bűneiket, és bűnös életüket, és megújultak. János a Szentlélekkel és a tűzzel való megkeresztelkedést hirdeti nekik, mint a Messiás művét. Ez már Pünkösdre utal? Talán igen, de leginkább azon túlra. Az élet olyan fordulatát jelenti, olyan megtisztulását, amely ennek a földi életnek a kereteit meghaladja. Az örökkévaló mennyei boldogságot jelentheti ez, amikor az üdvözült lélek minden bűntől megtisztult.

Zámbó Károly atya



Virrasztva várjuk a Király érkezését!

Gondolatok Advent első vasárnapjára

Advent első vasárnapjának evangéliuma tömörségében is sokatmondó: virrasztásra, várakozásra szólít fel.
(Mk, 13, 33-37) Ez a virrasztásra, várakozásra való felszólítás az Úr Jézus Krisztus második eljövetelére vonatkozik. De Advent idején az első eljövetelre való várakozást felidézzük, és lélekben újra átéljük. Ugyanakkor még bennünk cseng Krisztus Király ünnepének hangvétele. Mert Király ő, de olyan Király, aki a legjobb, leghatalmasabb uralkodó: azt adja, amire igazán szükségünk van: önmagát, és végtelen szeretetét. És önmagában az életet, mert ő maga az Élet. Megragadott Krisztus Király ünnepének olvasmányából egy részlet: „utolsó ellenségként a halál semmisül meg”. (1Kor 15, 20-26.28) Jézus Krisztus Urunk így Uralkodik: ott gyógyít minket, ahol a legsebzettebbek vagyunk: a létünk gyökerénél. Mert akár milyen boldog lenne valaki itt a földi életében, a halál lerontja. De a halál is azért rossz, mert nem egyszerűen arról van szó, hogy életünk itt a földön véget ér, és átmegy egy más létmódba, hanem érezzük, hogy a halál az a bűnnel van összefüggésben, a bűnbeesés, az ősbűn következménye. Jézus Krisztus meghalt érzünk, halálát felajánlotta bűneink bocsánatáért mint engesztelő áldozatot. Így vetette uralma alá a mindenséget, de az emberi sorsot is: az Ő uralma alatt van az ember életének kiteljesedése, amiért az Isten teremtett minket. Arra teremtett minket az Isten, hogy az ő szeretetéből részesítsen minket. Ezzel a gondolattal éljük át az adventi időszakot. Virrasztva várjuk azt a Királyt, Krisztust, aki életünk legmélyebb beteljesedését adja meg önmagában.

Zámbó Károly atya



Krisztus Király!

Krisztus Király ünnepe az egyházi évet lezárja. Ezáltal kétségkívül előtérbe került ennek az ünnepnek az eszkatológikus jellege. Előtérbe került az a vonása, hogy Krisztus a történelem végén, második eljövetelekor mint bíró fog ítélkezni. A király egyúttal a legfőbb bíró is volt a régi királyságokban. Ugyanakkor a Krisztus Király ünnepe régen október végén volt, nem kifejezetten eszkatológikus jelentése volt, hanem az, hogy Jézus Krisztus Urunk most is királyként uralkodik az egész teremtett világon. De mit is jelent ez az uralkodás? Azt, hogy Krisztus az élet minden szegmensén uralkodik. Minden bűn, szó, tett, gondolat, amely Krisztus igazságának ellenében van, magában hordozza az Istentől való elszakadást. Nem csak arról van szó, hogy Krisztus az utolsó ítéleten mindenkit megítél, minden cselekedetünket mérlegre teszi a saját ítéletében, hanem arról is szó van, hogy magában a cselekedetben is benne van az ítélet. Krisztusban élve, a szentségek által megerősödve ezt egyre inkább érezzük. De Krisztusban van a bűnök bocsánata is, ezért kell naponta lelkiismeretvizsgálatot tartanunk, bűneinket megbánva. Krisztus vére által üdvösségünk van, bűnbocsánatban részesülünk. Isten az ő teremtő erejével felemel minket. A Krisztus Király vasárnapjának evangéliumában (Mt 25, 31-46) Jézus egy királyról mond példabeszédet, aki ő maga, és a király megjutalmazza azokat, akik vele irgalmasok voltak. Akik enni-inni adtak neki, akik betegként meglátogatták, ínségében segítették. Akik nem így tettek azokat megbünteti. Miért várja el Jézus Krisztus Urunk az irgalmasságot tőlünk? Mert ő maga is irgalmas. Isten alapvonása az irgalom, és Krisztusban Isten irgalma jelent meg számunkra. Minden olyan cselekedet, amely által Krisztus van jelen, az irgalmasság cselekedete. A legnagyobb irgalom Krisztus fölragyogtatása a világban. Az egyház akkor irgalmas, hogyha Krisztusról tanúságot tesz. Az emberiség legnagyobb nyomora, legnagyobb éhínsége az Istentől való elszakadás. Ezt a legnagyobb nyomort enyhíteni kell.

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás



TALENTUMOK

A talentumokról szóló példabeszéd (Mt 25, 14-30) esetében mindenképpen el kell gondolkodni azon, hogy mi a talentum – a példabeszéd értelmében. Mostanában – legalábbis az utóbbi három-négy évtizedben – egy olyan közkeletű magyarázatot szoktak adni, hogy a talentum az a tehetség, amelyet az Isten ad, azért, hogy azzal az ember, aki megkapja, szolgáljon vele embertársainak. Ez lehet valamilyen tehetség, vagy valamilyen adottság, mellyel szolgálhatjuk embertársainkat, örömet szerezhetünk vele az embereknek. És aki kapott ilyet, annak kötelessége is ezzel szolgálni, ezt kamatoztatni a közösség javára. Ez az értelmezés kétségtelenül lehet érvényes. Tehát valóban szó lehet erről, de nem csak erről. Ugyanis olyan korszakban élünk, amikor mindenképp mélyebbre kell néznünk… közelebb kell kerülnünk a végső okokhoz, a végső magyarázathoz. Mert a tehetség, és annak a megnyilvánulása az sokszor az élet felületén mozog, ami nem mindig baj, csak éppen van, amikor nem elég. A talentumok esetében sem csak arról lehet szó, hogy a tehetség megnyilvánulása által legyen szebb, teljesebb az életünk. Hiszen ezt a példabeszédet Jézus Krisztus Urunk mondja, Jézus Krisztus Urunk pedig nem egyszerűen azért jött, hogy az életünket szebbé, lelki-szellemi értékekben gazdagabbá tegye, hanem hogy az örök kárhozattól megmentsen minket. Krisztus nem egyszerűen egy szépre-jóra tanító mester, hanem az Isten Szent Fia, a Megtestesült Ige, Teljes Isten és teljes ember, aki ha nem ontja ki Szent és Fölséges Vérét a keresztfán úgy, hogy azt a mi bűneink bocsánatáért felajánlja, akkor elvesznénk. Krisztus Urunk nem ezer virágzó virághoz adott hozzá egy ezereggyediket, hanem szenvedését és kínhalálát értünk felajánlva, az örök kárhozattól mentett meg minket. A mi Urunkat Jézus Krisztust ezért imádom, imádjuk, és áldjuk. Mit érne az, hogy az életünk szebb lenne, valamilyen szép és nemes adomány által, hogyha utána az örök halál várna ránk? Krisztus az adta, amire igazán szükségünk van: az ő Szent Vére a talentum. Ez azt is jelenti ha tovább gondoljuk, hogy nekünk is a vérünk a talentum. Ez azt jelenti, hogy nem ezt vagy azt, hanem önmagunkat, az életünk egészét kell odaadni.

Zámbó Károly atya



Álljunk készen!

Gondolatok a tíz szűzről szóló példabeszédről

Talán a legrosszabb a mai időkben a bizonytalanság. Ami van, az is éppen elég nagy baj, és nem tudhatjuk, hogy mi jöhet még. A járványhelyzet egyre súlyosabb. Egyre másra történnek a terrortámadások, mint legutóbb éppen Bécsben… A vasárnapi evangéliumi szakasz (Mt 25, 1-13) utolsó mondata, a „nem tudjátok sem a napot, sem az órát” talán úgy hangzik, mintha Jézus Krisztus Urunk is a bizonytalanságot növelné bennünk… Ez azonban csak látszólagos. Mai korunk sok bizonytalansága pont arra irányítja a figyelmet, hogy az utolsó ítéletről, a világ végéről, a végső számadásról, tehát a végidőről szóló példabeszédek nem bizonytalanságot akarnak kelteni bennünk, hanem éppen azt mondja ezzel az Üdvözítő, hogy hogyan legyünk a világ bizonytalanságai, az előre nem tudott, nem látott események ellenére is, a legfontosabbat illetően biztonságban. Azáltal, hogy lélekben mindig készen állunk az Úr Jézus Krisztussal való találkozásra. A példabeszéd szerint a tíz szűz közül öt okos volt, akiknek égett a mécsesük, és öt balga, akiknek mécsesük kialudt. Mialatt elmentek olajat vásárolni, megjött a vőlegény, akivel ők ezért nem mehettek be a menyegzőre. Ez egy allegorikus hasonlat. Az égő mécses a kegyelem állapotát jelenti, azt az állapotot, hogy valaki készen áll az üdvösségre. Azt az állapotot, amikor nyugodtan azt mondhatja valaki, „akár most is eljöhetnél Uram”... Ebben az állapotban lenni biztonság, minden evilági bizonytalanság ellenére is. Hogyha jobban belegondolunk, ez az egyetlen igazi biztonság. Minden más ki van téve az evilág változandóságának, ki van téve az esetlegességnek, a tudás, az ismeretek töredékességének. A kegyelem tettei azonban bizonyosak, és biztonságot adnak. A kegyelem eseményei, mivel az Istenben vannak, azért az örökkévalóság van bennünk. Még ha az időben történnek is, meg van bennünk az örök boldogság, mert az Isten örök szeretetének valóságában vannak. Egy Szentmise, vagy bármilyen Szentség-kiszolgáltatás azért örökérvényű, mert Krisztussal találkozunk benne. Az imádság, a szeretet cselekedetei, az igazságban való gondolkodás, nem a világ romlandóságához tartoznak, mert az igazság és az igaz szeretet révén, magával az örök Istennel vannak kapcsolatban.

Zámbó Károly atya



A megdicsőült szentek együtt uralkodnak Krisztussal

Gondolatok Mindenszentek ünnepére és Halottak napjára

Mindenszentek ünnepe az idén vasárnapra esik. Jó alkalom ez arra, hogy elgondolkodjunk arról, mit is jelent a szentek ünneplése. Mindenszentek ünnepén azokról emlékezünk meg, akik életében Jézus Krisztus Urunk győzedelmeskedett. Az egyház legmélyebb közösségi dimenziója jelenik meg ebben az ünnepben. A mindenszentek azok, a jó harcot megharcolták, és akik eljutottak a megdicsőülés boldog állapotába. Segítenek ők nekünk, küzdőknek. Krisztust tartották ők szemük előtt, Krisztus tanítását tudták megvalósítani életükben, mert Krisztusban éltek, és haltak meg. Nem a világot tartották szemük előtt. A világon győzedelmeskedni tudtak Krisztusban. Ez az ő példájuk, amely számunkra is követhető. Valamely erényt hősiesen gyakoroltak, és így tudott életük célba érni. Azok, akik vértanúkká lettek, különlegesen is tanúságot tettek arról, hogy Krisztust oly magasra tartották, hogy földi életük teljes odaadása sem volt drága azért, hogy Krisztusban tudjanak megmaradni. Az apostoloknak ígéri Jézus Krisztus Urunk, de velük együtt mindazoknak, akik érte lemondtak a „világ dicsőségéről”, hogy az ő uralmában, és az ő dicsőségében részesülnek. (vö. Mt 19, 28-29) Ez talán ma nem elég korszerű? Pedig ez mindig aktuális, és számunkra is jó példa. Mivel nekünk egy Istentől elszakadt világban kell az igazságról tanúságot tennünk, az igazságról, aki végső soron maga Krisztus. A mai kor nagy küzdelmeiben sem szabad ezt szem elől tévesztenünk. Ezt a küzdelmet Krisztus uralmáért az életünkben nem lehet felcserélni valamiféle humanista elvvel, vagy célkitűzéssel. Ami a mai korban igazán jó, és nemes célkitűzés, azért lehet Krisztusban megmaradva küzdeni. A szentek példája azt mutatja nekünk, hogy lehet szeretni Krisztust mindenek felett, és őbenne szeretni a világot, hiszen „minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett”. (Jn 1,3) Ebben segítsen minket a szentek közbenjárása. Ugyanakkor Mindenszentek ünnepét követi, ahhoz szorosan kapcsolódik Halottak napja. Halottak napján azokra az elhunyt szeretteinkre gondolunk, akik már befejezték földi életüket, de még a tisztulás állapotában lehetnek. Imádkozunk értük felkeresve sírjaikat. Azt kérjük számukra, hogy az a jó, ami földi életükben őket Krisztushoz kapcsolta, beteljesedjék, és a tisztulás után Krisztus boldogító színe látásában örvendezzenek. Mindenszentek ünnepe, és Halottak napja ilyen módon egybefoglalja az egyház egész közösségét: a megdicsőült szenteket, minket küzdőket, és a tisztulókat. A valódi közösség ünnepe ez így, amelynek a középpontjában maga Krisztus áll.

Zámbó Károly atya



A főparancs: a szeretet

A vasárnapi evangélium a főparancsról szól (Mt 22, 33-40). Egy törvénytudó farizeus kérdést tett fel Jézusnak: „Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?” Jézus válasza sokatmondó: „’Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből’. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: ’Szeresd felebarátodat, mint önmagadat’. Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.” A válasz alapján újra kell értelmeznünk a kérdést. Nem arról van szó, hogy a parancsok között van egy legnagyobb, amihez képest a többi kisebb, hanem arról, hogy van-e valamilyen alapgondolat, amire az egész törvény épül. Van-e egy „őstörvény”, amiből az egész törvény keletkezik, vagy amire visszavezethető. Ez a kérdés ott van mindenkor, minden törvénnyel kapcsolatban. Ez a kérdés ott van a civil törvény mögött is. Jézus válaszából kitűnik, hogy a törvénynek van ilyen alapja: és ez a szeretet. Jézus válaszából az is kitűnik, hogy nem egyszerűen idéz a törvényből, hanem értelmezi azt. Hiszen két olyan helyet említ legnagyobb, és második legnagyobb parancsként, amelyek nem egymás mellett vannak, hanem távol egymástól. A legnagyobbként idézett parancs Mózes V. könyvéből. az ún. Második Törvénykönyvből van idézve. (MTörv 6,5) A második legnagyobb parancs pedig a Mózes III. könyvéből, elnevezése szerint a Leviták Könyvéből. (Lev 19,18) Jézus nem a szöveghelyeket, hanem a gondolatot idézi. A gondolat pedig így függ össze. Ebből látszik hogy mit jelentett a kinyilatkoztatás: hogy amikor a Szentlélek Úristen sugalmazta az írásokat: a gondolatot közölte. Hogy az milyen módon nyert rögzítést, milyen történeti, és szövegkörnyezetbe helyezve került rögzítésre, abban már az emberi tényező közrejátszott. De tovább kell kérdeznünk: miért a szeretet az egész törvény alapgondolata? Jézus az Atyától jött. Az Atya és a Fiú és a Szentlélek Úristen boldog, örök, végtelen szeretet-közösségéből jött Jézus, a Megtestesült Ige, teljes Isten és teljes ember, aki a Második Isteni Személy. Az Istenben szeretet van! Ezért a törvényben, de magában a Teremtésben is, és a Megváltásban is szeretet van: Isten örök szeretete.

Zámbó Károly atya



Az ember: Isten képmása

Jézus Krisztus Urunk fontos tanítását az emberi személy méltóságáról, és jelentőségéről, egy provokáció alkalmával mondta el. (Mt 22, 15-21) Azt kérdezték tőle az őt tőrbe csalni akaró farizeusok, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak… Ez a kérdés azért volt alattomos és provokatív, mert az adófizetésnek szakrális jelentősége volt a zsidók számára, mivel a mózesi törvény része volt az adófizetés. Idegeneknek a zsidó nem fizethetett volna adót, azonban római megszállás volt, az ország nem volt szabad, a zsidóság kényszer alatt állt, és az idegen hatalomnak kellett adóznia. Ezért volt provokatív a kérdés. Jézus azonban nem megy bele a provokációba. Egyszerűen visszadobhatta volna a kérdést: „Szerintetek, ’nép bölcs tanítói’, szabad, vagy nem szabad?” Jézus azonban nem akart belemenni a kérdésbe. Még azt sem akarta, hogy egy szellemes viszont kérdéssel „ízzé-porrá zúzza” az őt kérdezőket. Egyszerűen Jézus válasza tulajdonképpen nem is válasz: mert egyáltalán nem azon a szinten van, mint a kérdés. Kért egy adópénzt, egy dénárt hoztak neki, és rámutatott: „kinek a képe és a felirata van rajta?” Azok felelték: „a császáré”. Erre Jézus azt mondta: „Adjátok meg a császárnak ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” Isten képmása az ember. A felirat pedig maga az értelem, a kultúra, a gondolkodás. Úgy is mondhatnám: a kép az, hogy vagyunk, a felirat pedig az, hogy tudjuk, hogy vagyunk. Ezzel teljes az Isten-képmás mivoltunk. Vagyunk, amint az Isten is van, és tudjuk hogy vagyunk. És az, hogy adjuk meg az Istennek, ami az Istené: ez az önátadás: az imádat. Az Istenimádás a minket teremtő aktusával a semmiből létrehozó, mert szeretetből elgondoló Isten iránt. Ez által lesz teljes az életünk. Életünk legmélyebb ürességét az az Isten tudja és akarja betölteni, aki minket a semmiből létrehozott. Lehet-e kérdezni egyáltalán, hogy van-e az Istenben szeretet? Legnagyobb bizonysága az Isten szeretetének az, hogy vagyunk!  A kép és felirat együtt hódol bennünk Istennek. A kép: a létünk (hogy vagyunk). Ez önmagában is hódolat a Teremtő Isten előtt. A felirat pedig tudatunk és értelmünk hódolata: imádásunk, teljes odaadásunk a Teremtő Istennek, aki szeretetből alkotott meg minket, mert még nem is voltunk, amikor már elgondolt, és szeretett bennünket.

Zámbó Károly atya

Kép: Masaccio: Az adógaras (Firenze, Brancacci-kápolna)




Királyi menyegző

Jézus mond egy példabeszédet a királyi menyegzőről. Egy király menyegzőt rendezett a fiának. (Mt 22, 1-14) A király az Atyaistent jelenti, a fiú pedig a Fiúistent. Jézus az, akinek az Atya elkészíti a menyegzőt. Ez az Isten végtelen boldogságát, Szentháromságos szeretetét jelenti, az Atya és a Fiú egymás iránti szeretetét a Szentlélekben. Isten terve, hogy minket, embereket az Ő Fia által részesítsen az örök boldogságban. Feltűnő, hogy vőlegény van a példabeszédben, de menyasszony nincs. Ebből látszik, hogy itt Isten belső szeretetéről van szó. Az evilági menyegző is a szeretet ünnepe, de az igazi szeretet nem lehet meg Isten nélkül, mert minden szeretet forrása Isten. Mi is ez a menyegző? Maga az örök élet, az örök boldogság. Jelen van a példabeszédben a bűn realitása is, amikor nem mindenki akarja befogadni az Isten örök boldogságát, amelyben minket részesíteni akar. A bűn és a gonoszság, Isten elutasításának sötét titka átjárja ma a világot. Olyan, mintha a gátlástalanság, tisztességtelenség győzedelmeskedne a szelíd, becsületes emberek fölött. Olyan, mintha a jóság erőtlen lenne a gonoszsággal szemben, amely egyre terjed. Jézusnak ez a példabeszéde valódi örömhír, azt jelenti, hogy Isten örök szeretete győzedelmeskedik, és az lesz a végső örök boldogság: az Isten jóságának a végleges győzelme. Akik ezt visszautasítják, végleg kizárják önmagukat a királyi menyegzőről, mert végleg visszautasítják Isten végtelen szeretetét.

Zámbó Károly atya

Kép: Sandro Botticelli



A gonosz szőlőművesekről szóló példabeszéd értelme

Tanítás a bűn realitásáról, és Isten üdvözítő szándékáról

A gyilkos szőlőművesekről szóló példabeszéd (Mt 21, 33-44) meglehetősen sötét tónusú példázat a bűn realitásáról. Egy szőlősgazda a szőlőt bérlő szőlőművesekhez küldi szolgáit, hogy betakarítsák a termést. De a gonosz bérlők elzavarják a szolgákat, némelyiket bántalmazzák, van, akit meg is öltek. Végül a gazda a saját fiát küldi el, hogy talán azt megbecsülik. De a gonosz szőlőművesek megölik. Jézus felteszi a kérdést hallgatóinak, hogy ezek után vajon mit tesz a szőlősgazda a gyilkos szőlőművesekkel. Az evangélium szerkesztője a hallgatók szájába adja a választ… A gonoszokat a gazda elpusztítja, és a szőlőt másoknak adja, akik megadják neki a termést időben. Jézus erre mondja a szegletkő hasonlatát, idézve a 118. zsoltárt: „A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; az Úr tette azzá, és ez csodálatos a mi szemünkben”. (Zsolt 118, 22-23, Mt 21,41) A szőlősgazda az Istent jelenti, elsősorban az Atyát, a szőlősgazda fia pedig a Fiút, aki értünk emberré lett. A szőlősgazda fiának a megölése pedig a bűnt jelenti… Mert nem csak arról van szó, ami a példabeszéd elsődleges értelme, hogy Jézus ezt az őt majdan megölető zsidóknak mondja, hogyha őt megölik, az Isten elveti őket… hanem minden bűn részvétel az Isten fia megölésében. Ugyanakkor Jézus ezt a megöletését felajánlotta engesztelő áldozatként a bűnök bocsánatára. Jézusnak ez a felajánlása a megváltás. Nem önmagában az, hogy megölik, hanem ez a felajánlás, amikor az utolsó vacsorán felajánlotta értünk a testét és a vérét, amelyet kiontanak. Nem a gyilkosság a megváltás, hanem a gyilkosság: az a bűn. A felajánlás a megváltás, a bűnök bocsánatára. Az utolsó vacsorán adja Jézus a testét, amelyet megölnek, és a vérét amelyet kiontanak… az utolsó vacsora misztériumában úgy van jelen Jézus mint akit megölnek, de mégis él. Az Ő Szent Testében és Vérében egyszerre van jelen a kereszthalál, és a feltámadás misztériuma. Ez jelentik meg a példabeszéd értelmezésében: Jézus megmondja, hogy meg fogják ölni, ő maga lesz az a kő, amelyet az építők elvetnek, de szegletkővé lesz. Meggyilkolását fel fogja ajánlani a bűnök bocsánatáért, végső soron azokért is, akik a meggyilkolásában részt vesznek, mert nem tudják mit cselekszenek… Végül ezzel fejezi be: „Aki ráesik erre a kőre, összezúzza magát, akire pedig ez ráesik, azt szét fogja zúzni.” Jézus halálának engesztelő áldozatként való felajánlásával megszerezte a bűnbocsánatot: de aki benne marad a bűnben, az összezúzódik. Ez a példabeszéd, és ez az evangéliumi részlet: a maga sötét tónusa ellenére is: része az örömhírnek. Az Isten üdvözítő szándéka egyértelmű, ugyanakkor Jézus határozottan felszólít a megtérésre.

Zámbó Károly atya



A Szentírás bizonyít, de az Egyház tanít

Gondolatok Szentírás vasárnapjára Isten atyai szeretetéről

Isten a világot a semmiből teremtette. Nem azért, mert szüksége volt rá, nem azért mert szüksége lett volna bármire is… Isten önmagában boldog, nincs egyedül: háromság: az Atya a Fiú és a Szentlélek boldog, örök közössége a végtelen Isteni szeretetben. Mégis: miért teremtett? Szeretetből! Szeretetből hívta létre a világmindenséget, és a gondolkodó és tudatos lényeket, akik szabadok, és akik őt szeretni tudják: az angyalokat és az embereket. Most, amikor a Szentírás vasárnapja van: látnunk kell, hogy az Isten nem hagyta magára a világot, mert nem hagyta magára az embert. Az embert, aki a bűn által elhomályosult értelmével már nem látja mindig az Istent, de az Isten szólt hozzá: a Szentírás Isten szava az emberhez, de nem „égből pottyant könyv”, hanem embereken keresztül szólt az Isten. Próféták mondták ki Isten szavát. Végül pedig Jézus Krisztusban az Isten örök Igéje, örök szava lett emberré, és kimondta önmagát. A Szentírás egyik kulcsmondata a Zsidókhoz írt levél eleje, aminek csak a legelejét szokták idézni, pedig a folytatása az magyarázat a Teremtés művére, de a megváltásra is. „Sokszor és sokféle módon szólt hajdan az Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette, s aki – mivel az ő dicsőségének és lényegének a képmása, és mindent fenntart hatalmának igéjével -, miután a bűnöktől megtisztulást szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban.” (Zsid 1, 1-3) A Fiú által teremtett az Atya: mint jelent ez? Azt, hogy a Fiú volt a teremtés előtt: vagyis: öröktől fogva van. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy az egy Isteni lényegben egy az Atyával. Ahogy Szent John Henry Newman megfogalmazta: a Szentírás bizonyít, de az Egyház tanít. A Szentírás itt a Szentháromság igazságát bizonyítja: azt, hogy Isten öröktől fogva nincs egyedül: az egy Isteni lényegben, az Atya és a Fiú örök szeretete van, a Szentlélekben. Ezért teremtett az Isten, de a bűnbeesett embernek ezért szerezte a megváltást is. Az idézett részlet arra is rávilágít, hogy a Teremtés és a Megváltás ugyanabból az örök Isteni szeretetből következik. Az vasárnapi evangéliumi részletben (Mt 21, 28-32) Jézus példabeszédet mond egy apáról és két fiáról: arra kéri fiait, hogy menjenek ki a szőlőbe dolgozni. Az egyik fiú megígéri hogy kimegy, de mégsem megy ki, a másik pedig vonakodik kimenni dolgozni, de mégis kimegy a szőlőbe és dolgozik. Jézus felteszi a kérdést, hogy vajon a kettő közül melyik fiú teljesítette az apa akaratát? Nyilván az, amelyik kiment dolgozni a szőlőbe. A példabeszédben egy atyáról van szó: Isten Atyaként szeret. Mit jelent ez? Egy szülő nem azért szereti a gyermekét, mert ezt, vagy azt csinálja. Hiszen már akkor is szereti, amikor még csecsemő, sőt már akkor, amikor megfogant, és az a kis élet elindult az Édesanya méhében. Egy édesanya és egy édesapa feltétel nélkül szereti a gyermekét, nem azért, mert ezt, vagy azt csinálja, nem azért, mert ilyen meg olyan, tehát nem a tulajdonságaiért, hanem azért, mert van. Az Isten is így szeret minket: atyai szeretettel. Az, hogy megtesszük az Isten akaratát, ha sokszor a magunk töredékes módján is, (ahogy a példabeszéd vonakodó fiúja) de mégis megtesszük az Isten akaratát, ez nem előfeltétele Isten szeretetének, vagy nem „megdolgozunk” ezáltal az Isten szeretetéért, hanem azért tudjuk megtenni Isten akaratát, mert befogadtuk az Ő szeretetét. Mert Ő előbb szeretett minket, minthogy bármit is tettünk volna.

Zámbó Károly atya



Szőlőmunkások

Jézus mond egy példabeszédet egy szőlősgazdáról, aki a nap különböző óráiban fogadott fel munkásokat, és a nap végén mindenkinek ugyanannyi munkabért adott. Annak, aki csak egy órát dolgozott, ugyanannyit adott, mint annak, aki az egész napot végig dolgozta. Mindenkivel egy dénárban állapodott meg. és az mindenkinek megadta. Ezt igazságtalannak érezték azok, akik az egész napot végig dolgozták, és zúgolódni kezdtek, de a gazda azt mondta nekik, hogy ennyi volt a megállapodás, ennyit adott. (Mt 20, 1-16a) A példabeszéd kapcsolódik az előző két vasárnap evangéliumi szakaszaihoz, az erkölcsi ítélet, és a megbocsátás témaköréhez. Mert miről is van itt szó? A szőlősgazda az Isten jelenti: aki az embert az üdvösségre hívja. A szőlőmunka a földi élet munkája, a tisztességes, jó cselekedetek, az erkölcsös élet. De az egy dénár az örök élet, az örök boldogság. Isten ezt meg akarja adni. Az ember munkája ehhez elég lenne? Nem! Azért ad mindenkinek egy dénárt, mert az örök üdvösség, az örök boldogság nem osztható, és nem szorozható. Az örök boldogság vonatkozásában nem lehet azt mondani, hogy „kicsit vagyok boldog”, mint ahogy nem lehet „kicsit üdvözölni” sem. Lehetne a példabeszédet még inkább kiélezni: aki semmit sem dolgozott, mert nem tudott, mondjuk aki kisgyermekként meghal, akkor nem üdvözülhetne? Vagy a jobb lator a keresztfán, aki megbánja a bűneit: Jézus a paradicsomot ígéri neki még aznapra! Vagy a gonosztevő, aki egész életében rettenetes bűncselekményeket művelt, és a kivégzése előtt elvégzi a szentgyónását a papnál, és feloldozást nyer, mit tett az üdvösségéért? És mégsem lehet azt mondani, hogy nem üdvözülhet! Emberileg elgondolva jogos lehetne érezni az egész napot végig dolgozó munkás kifogását, de itt nem munkabérről van szó, hanem az örök üdvösségről. Az örök üdvösségben nem saját érdemeink, munkáink, cselekedeteink révén részesülhetünk, hanem Jézus Krisztus kereszthalálának az érdemeiért. A jócselekedetek, a jóakarat, a munka, az imádság, hogy szeretetben élhetünk: ezzel nem megdolgozunk az üdvösségért, hanem ez azért van, mert befogadtuk Isten szeretetét. Isten előbb szeretett és üdvözített minket: a mi erényeink az erre a nekünk előre elkészített üdvösségre kimondott igenben vannak benne. 

Zámbó Károly atya


A megbocsátás

A megbocsátásról szóló evangéliumi rész (Mt 18, 21-35) egy kérdéssel indul: „Uram! Hányszor vétkezhet ellenem a testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer? Jézus azt felelte neki: nem azt mondom hogy hétszer, hanem hogy hetvenszer hétszer.” Ez a hetes szám szimbolikus jelentőségű: a teljességet jelenti. Azt jelenti az, hogy hétszer megbocsátani, hogy mindig megbocsátani, és tökéletesen megbocsátani. Jézus erre a tökéletes megbocsátásra mondja a szolga adósságát elengedő királyról szóló példabeszédet. A király a szolgának kegyesen elengedte nagy adósságát, mert megfizetni nem tudta volna. Ezek után a szolga kijött a királytól, de egy szolgatársát, aki neki tartozott, fojtogatni kezdte. Erre a király visszahívta a szolgát, és fogságba vetette, amíg meg nem fizeti tartozását. A király a példabeszédben az Isten jelenti. Az Isten megbocsátott nekünk, és ez a megbocsátás Jézus Krisztus Urunk kínszenvedése és kereszthalála által valósult meg. Ha az Isten megbocsátott nekünk, nekünk is meg kell bocsátanunk egymásnak. Azonban helyesen és pontosan kell értelmeznünk ezt a példabeszédet. Összhangban az egész szövegkörnyezettel, azzal az evangéliumi részlettel is, amely az elmúlt vasárnap evangéliuma volt, és ennek a szakasznak a közvetlen szövegi előzménye. A megbocsátás tehát nem a bűn relativizálását jelenti. Például nem jelentheti azt, hogy tömeggyilkosságok büntetlenül maradjanak a megbocsátás jegyében… Hiszen nekünk egyszerű embereknek egy tévedésért is, vagy egy véletlen balesetért is meg kell fizetnünk… A példabeszédet pontosan kell értelmezni: a szolga az adósság elengedéséért könyörgött a királynál, és a király elengedte az adósságot, a szolgatárs az adósság elengedéséért könyörgött a szolgánál, és a szolga nem engedte el az adósságot. Az irgalmasság kiindulása tehát az Isten irgalmassága, a megbocsátás az Isten megbocsátásában van benne. Az Isten irgalmassága pedig az örök üdvösséget jelenti. Hiszen erről van szó. Jézus nem arra buzdít, hogy az adósságok, a tartozások ne legyenek rendezve, hanem az Isten üdvözítő irgalmasságát tárja fel. A hozzánk irgalmas Isten pedig azt akarja, hogy mi is irgalommal tekintsünk embertársainkra. A szívbeli belső megbocsátás a leghatékonyabb befogadása Isten irántunk való irgalmas szeretetének. Ha például nem mondunk vissza egy rosszat, nem gondolunk egy sérelemre, és nem emlegetjük állandóan, hanem elengedjük… könnyebb lesz, elsősorban nekünk magunknak. A neheztelések és a harag lelkünkre tapadó ólomsúlyától is meg akar minket az Úr Jézus Krisztus szabadítani.  

Zámbó Károly atya


Erkölcsi ítélet

A vasárnapi evangéliumi szakasz mögött meghúzódik az erkölcsi ítélet problémája. (Mt 18, 15-20) Az, hogy valakivel közli egy másik testvér, vagy a közösség, hogy helytelenül cselekedett, feltételezi azt, hogy biztos ítéletünk van arról, hogy mi a helyes, és mi a helytelen. A mai ember sokszor abban a kísértében él, hogy nincs helyes, meg helytelen, vagy legalábbis nem lehet világosan látni, hogy mi az, mert párhuzamos vélemények vannak, és valamilyen módon mindenkinek igaza van. Meg azt is gondoljuk sokszor, hogy nincs jogunk a másik embert elítélni. Ez a gondolat lehet helyénvaló olyan értelemben, hogy csak az Isten ismeri tökéletesen az embert. Ugyanakkor az, hogy valamilyen magatartásról kimondjuk hogy helyes, vagy helytelen, az nem jelenti okvetlenül elítélését az embernek. A jó és a rossz megítélése azonban hozzátartozik az igazsághoz. Tehát nem feladatunk az elítélés, de a jó és a rossz megítélése hozzátartozik ahhoz, hogy a helyes döntéseket meg tudjuk hozni. A megítélés tehát megkülönböztetést jelent, az jelenti, hogy a jót ne mondjuk rossznak, és a rosszat ne mondjuk jónak. A tízparancsolat parancsai a negyediktől kezdve nem kifejezetten a valláshoz kötődnek, hanem olyan szabályok, amelyek minden emberi törvény alapjai. Az ebben való világos tájékozódás része a keresztény és katolikus tanításnak. Az apostoli Egyház ennek a világos tanítására is küldetést kapott Krisztustól. A parancsok helyes tanítása, és az erkölcsi életre való nevelés része az örömhír hirdetésének. Nem lehetne például úgy hirdetni Krisztust, hogy a gyilkosságot elfogadjuk. Vagy azt mondjuk a hatodik parancsot semmibe vevő életre, hogy magánügy, és ezért mindegy, hogyan él valaki… Ezzel becsapnánk az embereket, mert Jézus Krisztus Urunk világosan számon fogja kérni, hogy ki hogyan élte az életét, ezért az igazságnak megfelelő életet világosan kell hirdetni. A tízparancsolat megtartása előfeltétele annak, hogy a krisztusi élet kibontakozzék bennünk. Ez is hozzátartozik az Istenről való helyes tanításhoz.

Zámbó Károly atya


Jézus beszél a szenvedéséről

A vasárnapi evangéliumi szakasz (Mt 16, 21-27) folytatása az előző vasárnapi szakasznak. Miután Péter kinyilvánította Jézus kérdésére, hogy Jézus az élő Isten fia, ezután arról kezd el beszélni az apostoloknak Jézus, hogy majd szenvedni fog, és meghalni, de harmadnapra fel fog támadni. Erre Péter félrevonja Jézust, és azt mondja neki, hogy ilyen vele nem történhet meg. Jézus erre azt mondja Péternek: „Távozz tőlem sátán!” Ez egy nagyon éles kontraszt. Amikor Péter megvallotta, hogy Jézus az Isten fia: Jézus azt mondja Péternek, hogy ezt nem emberi gondolkodásból mondja, hanem a mennyei Atya kinyilatkoztatásából. Most pedig sátánnak mondja Pétert, mert emberi módon gondolkodik. Mi vajon nem gondolkodunk sokszor emberi módon? És aki emberi módon gondolkodik, azt lehet sátánnak mondani, mert olyan mélyen azonosul a sátánnal, mintha belőle szólna? Félelmetes kérdés: hiszen Jézus az evangéliumban nem dobálódzik a szavakkal. Az evangélium, amit olvasunk, az előszőr szóban továbbadott hagyomány volt, ami kikristályosodott, a lényegre csiszolódott. Ha valami különös módon fogalmazott Jézus, annak jelentősége van. Az emberi gondolkodás itt mindenképpen azt jeleni, hogy ellentmondani az Isten üdvözítő tervének. A gonosz lélek az, aki mindenképpen meg akarja akadályozni az Isten üdvözítő tervét. Krisztus Urunk kínszenvedése, és halála pedig része ennek a tervnek: azáltal üdvözülünk. A kereszténység ezért nem sikertörténet (evilági értelemben), hanem üdvösségtörténet: a mi örök haláltól való megmenekülésünk története. Annak a története, hogy Isten szeretetből a végsőkig elmegy értünk, hogy üdvözítsen minket.

Zámbó Károly atya


Szent István király ünnepe

Szent István király ünnepe mindig örömmel, és ünnepi fénnyel tölti el a magyar embereket. A kommunizmus alatt is különleges hangulata volt ennek az ünnepnek. Megpróbálták akkor „átkeresztelni”, meg új tartalmakat adni neki, mint „új kenyér”, és „alkotmány” ünnepe. Az új kenyér megáldása valóban ősi hagyomány szerint ilyenkor történik, de ettől még nem válik „kenyérünneppé” Szent István király ünnepe, mint ahogy a Karácsony sem „fenyőünnep” azért mert karácsonyfát állítunk. Az alkotmányra pedig valóban lehet utalni Szent István király ünnepén, de a történelmi magyar alkotmányra, aminek alapjait Szent István rakta le. Persze a kommunizmus alatt megpróbálták Szent István alakját kisebbíteni, sőt ellenszenvesnek beállítani, mint ha kegyetlen, bosszúálló lett volna, és idegen hatalom erejére támaszkodva jutott volna hatalomra. Hogy mindkét állítás milyen magalapozatlan, azt felkészült nemzeti gondolkodású történészek sora bizonyítja. De ha jobban megnézzük ezeket az állításokat, akkor azt kell látnunk, hogy ezek az akkori kor vezetőjére voltak igazak, nem Szent Istvánra. Szent István műveit hosszan lehetne elemezni. Most egy gondolatot emelnék ki Szent István műveiből: a felajánlását a mennybe felvett Boldogságos Szűz Máriának. Ezzel a tettével Szent István király megalapozta a Magyar Nemzet jövőjének lelki, szellemi hátterét. Nem csak az evilági élet szintjén látta Szent István a valóságot, hanem az örök boldogság fényében, amelyre Jézus Krisztus által minden ember meghívást nyert. Az élet végső célja és érteleme az, ha az ember az örök mennyei hazában az Isten által elrendelt örök boldogságot elnyeri. Ezt pedig Krisztus által tudja elnyerni, Krisztushoz pedig legkönnyebben és leghatékonyabban Mária által lehet eljutni. Szent István olyan népéért felelős uralkodó volt, akit népének lelki üdvössége foglalkoztatott leginkább. Ugyanakkor olyan alkotmányos megalapozó tevékenységet végzett, amely alkotmányos mű ezer évig fennállt… Most, 2020-ban szerényebb keretek között fogunk ünnepelni. Azonban ennek az ünnepnek a belső, lelki tartalmát kell megragadnunk, és ezt a szerényebb külsőségek között is megtehetjük. A Magyar Nemzet egy család, egy összetartozó közösség, amely ezer éve Szent István fundamentumának biztos alapján áll, a hit, a remény és a szeretet jegyében, ezer éve óvja, védelmezi a kereszténységet, és ebből adódóan a természetes emberi élet értékeit. Ahogy egy családfő is igyekszik gyermekeit megóvni a rossz hatásoktól, a téves utaktól, és a legjobbat akarja gyermekeinek, úgy védelmezte Szent István királyunk az ő országát és népét. Az ő mennyei közbenjárását kérhetjük, hogy a jelen kor küzdelmeiben helytállva, művének értékeit meg tudjuk védeni, kulturális küzdelmünkben helyt tudjunk állni.  

Zámbó Károly atya


Reginánk, a mennybe felvett Szűz Mária

Az, hogy Szűz Mária a mennybe vétetett, keresztény örömhírünk része. Nem szerepel ugyan a Szentírásban, de abból logikusan következik, és igen régi hagyomány szerint valljuk: Szűz Mária földi élete befejezésével halált nem látott, hanem testével és lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe. Azért is logikus ez a tanítás, amelyet XII. Pius pápa dogmaként kihirdetett, mert a halál az a bűn következménye. Ugyanakkor Mária bűntelen volt, Jézus Krisztus Urunk megváltói kereszthalálának az érdemeit elővételezve. Ez az elővételezést azért is kell vallanunk, mert az Eucharisztia alapítása is ilyen elővételezés volt: azért adhatta Jézus a saját testét és vérét az apostoloknak, mert másnap kiontják a vérét (kiontatik) a bűnök bocsánatára. Szent István Király ezt a hagyományt összekapcsolta nemzeti létünkkel, azáltal, hogy a mennybe felvett Boldogasszonyt hazánk Úrnőjévé, Reginájává tette. Nemzeti létünk értelme azáltal tisztul meg, hogyha alá van rendelve a végső és egyetemes értelemnek. A történelem végső és egyetemes értelme pedig nem lehet más, mint az ember üdvössége. Ennek a felajánlásnak az értelme eszerint az, hogy Szűz Mária legyen az oltalmazója a magyaroknak, a Magyar Nemzetnek, és ezáltal a magyarok az üdvösségre jussanak. Az egyetemes történelemhez pedig olyan módon kapcsolódik ez a nemzeti értelem, hogy a kereszténység, és a keresztény kultúra védelme által a magyarság segítse elő más népek, és nemzetek üdvösségét is. Ebben segítsen minket Boldogasszony Anyánk közbenjárása Szent Fiánál.

Zámbó Károly atya

Kép: Peter Paul Rubens: Szűz Mária mennybevitele, 1626


Jézus valóban az Isten fia, ezért tud ő megmenteni

Megmenteni nem tud minket valami, csak valaki. Ezért ideológiák, gondolatrendszerek, vagy akár egy erkölcsi rend önmagában, nem képes az embert megtartani, sem végső választ adni az ember legmélyebb, legalapvetőbb kérdésére. Ez nem azt jelenti, hogy az erkölcsi normát figyelmen kívül hagyhatjuk, vagy háttérbe szoríthatjuk. A törvény nem tehető zárójelbe. De valakitől származik, és valakire vonatkozik. A világban is törvények vannak, amelyek Istentől származnak, aki a világot teremtette. Maga Isten felette áll ezeknek a törvényeknek, mint alkotó az alkotás felett. Ez az Isteni hatalom megnyilvánult a kenyérszaporításban, de a vasárnap evangéliumában is megnyilvánul, amikor Jézus vízen járását idézi fel Máté evangéliuma. (Mt, 14, 22-33) Jézus a kenyérszaporítás után a bárkában összegyűlt tanítványok felé közeledik a vízen. Péter arra kéri, hogy kiléphessen ő is a vízre, és Jézus magához hívja. Nem ilyen minden elhívás? Nem hasonló ehhez a papi, vagy a szerzetesi hivatás. Hiszen az ember egy ilyen hívásnak engedelmeskedve bizonyos törvényszerűségeknek fölébe kell hogy emelkedjen. De az elkötelezett keresztény élet is ilyen: Jézus hívására felülemelkedve kell élni a világ nehézségein, a vér, és az indulatok világa helyett, a szeretet és a szelídség szerint élni…addig sikerül, amíg Jézusra tekintünk. Péter, amikor észrevette az erős szelet, és a nagy hullámokat, megijedt, és merülni kezdett. Péter segítségül Jézushoz kiáltott: „Uram! Ments meg engem!” Erre Jézus kinyújtotta feléje a kezét, megragadta, és nem engedte elmerülni. Ez a kiáltás: „ments meg engem Uram!” van a Requiem miseénekében is. Nem éppen innen ered? Hiszen ahogy Péter kezét megragadta Jézus, és nem merült el a vízben, épp így meg tudja ragadni a mi kezünket is Jézus a halál és elmúlás „vizében”. Ahogy a 69. zsoltár írja: „Szabadíts meg engem Isten, mert a víz már torkomig ér (a vizek immár a torkomig hatolnak)/ Mélységes iszapba süllyedtem, megállni nem tudok; / A tenger mélységébe estem,/ S a vihar elmerít engem.” A zsoltáros a szorongatott helyzetében Istenhez kiált, aki irgalmában ezt a kiáltást meghallgatja. Egyedül Isten meg tud menteni, életünk legnagyobb válságával, a halállal, és az elmúlással szembesülve is, mert Isten felette áll az elmúlás törvényének. Az elmélkedés végén, most térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, hogy Isten felette áll a törvénynek. Az evilág természeti törvényeinek felette áll: ahogy a 69. zsoltár is felidézi Isten nagy tetteit, vagy az evangéliumi szakaszunk is, a vízen járás, de a kenyérszaporítás is ezt bizonyítja. Ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést: Isten az erkölcsi törvény felett is áll? Amennyiben az erkölcsi törvény mögött a szeretet törvénye van annyiban nem: mert a szeretet az nem az Isten által alkotott szabály, hanem Ő maga: az Ő belső Szentháromságos életének a titka. A Szeretet az Isten belső lényege. A tíz parancsolat mögött nem a szeretet van? A szeretet az Isteni lét lényegéhez tartozik: ezért a törvényt, amely mögött a szeretet van, azt nem úgy kell venni, mint egy Isten által alkotott szabályt, hanem mint Isten önközlését. Isten a törvény által nem egyszerűen szabályt ad, hanem kinyilvánítja az embernek a saját belső életét. Ezért sem lehet, hogy Jézus a törvényből akár egy i-betűt is eltöröljön, hanem beteljesítse, mert benne magában, aki teljes Isten: a törvény teljessége van meg. Az elmerülő Péter felé nyújtott kéz része ennek az Isteni önközlésnek. Isten kinyújtja felénk a kezét, hogy az elmúlás veszedelmében ne engedjen elmerülni, és ez Isten szeretetéből, belső lényegéből fakad. Ez nem egy gesztus, amit Isten eldöntött, hogy megteszi, hanem az Isten belső lényegének a megnyilvánulása.   

Zámbó Károly atya


Kenyérszaporítás (Mt 14, 13-21)

Máté evangéliumából olvassuk fel vasárnap a kenyérszaporítás történetét. A kenyérszaporítás az Oltáriszentség előképe. Az evangélista úgy kezdi az elbeszélést, hogy ez akkor történt, amikor Jézus tudomást szerzett Keresztelő János haláláról, visszavonult, hogy egyedül imádkozzon. A tömeg pedig ezt megtudta, és követte őt. Az, hogy a tömeg „ezt” megtudta, két dologra is vonatkozhat: egyrészt vonatkozhat arra, hogy azt tudta meg a tömeg, hogy Keresztelő Jánost lefejezték, és arra is vonatkozhat, hogy megtudták, hogy Jézus ott van, közel hozzájuk. Az, hogy összegyűltek Jézus köré, és „szomjasan” hallgatták tanítását, összefüggésben lehet mindkét tudással. Azt is tudhatták, hogy Jézus a közelükben van, és azt is, hogy Jánost lefejezték. „Lélektanilag” nagyon is elképzelhető, hogy a megrendítő hír hallatára felébredt az emberekben a vágy, hogy Jézus tanítását hallgassák. Hiszen amikor valamilyen megrendítő hírt hallunk, vagy valami olyat, amit nehezen tudunk értelmezni, akkor jó egy biztos tanítást hallgatni, vagy megismerni egy bölcs ember véleményét valamiről. Amikor például volt a múlt év októberében a Katolikus Egyházban nagy port kavart ún. pánamazóniai szinódus, milyen jó, hogy az akkor felvetődő vitás kérdésekben megnyilatkozott a visszavonult XVI. Benedek pápa, de Robert Sarah bíboros is, abban a könyvben, amit közösen írtak. (XVI. Benedek – Robert Sarah bíboros: Szívünk mélyéből, Papságról, cölibátusról, és a Katolikus Egyház válságáról, Szent István Társulat, Budapest, 2020. /Barsi Balázs atya fordításában/, a könyvet mindenkinek ajánlom elolvasásra.) Keresztelő Jánost tisztelték az emberek, mert tudták, hogy Isten igaz prófétája, így érthető, hogy halálakor tanításra, vigasztalásra szomjasan gyűltek Jézus köré. Jézus tanította őket, de amikor beesteledett, felszólította a tanítványokat, hogy adjanak enni az embereknek. Majd Jézus parancsára az öt kenyeret, és a két halat kiosztották úgy, hogy mindenki evett, és jóllakott. Az, hogy a tanítványokat szólítja fel, hogy az embereknek enni adjanak, rámutat arra, hogy itt az Oltáriszentség előképéről van szó: a tanítványok itt az apostolokat jelentik, akiknek az utolsó vacsorán a kenyeret saját testeként adja, és megparancsolja, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Akiket Jézus a csoda által jóllakatott az evilági kenyérrel, azoknak meg kellett ebből érteniük, hogy ez azért történt, mert Jézus az örök élet kenyerével akarja betölteni a rá éhező embereket. Meg kell érteni azt, hogy az Isten a gondviselésével segít, hogy legyen kenyerünk erre az életre, de amit igazán adni akar, az az örök élet kenyere. Mint ahogyan a Keresztelő János halálától megrendült embereket sem lehetett csak azzal vigasztalni, hogy majd lesz még tanítójuk más… Mert ez nem vigasztalás a halál vonatkozásában. Mert a halál vonatkozásában nincs evilági vigasztalás, nem érvényes. Nem lehet evilági szinten vigasztalni a halállal szemben. Ha van vigasztalás: az kizárólag az örök és egyetemes vigasztalás: hogy Isten, aki az egész világot, minden láthatót és láthatatlant a semmiből teremtette, mert megteheti, mert Isten, Úr a halál fölött is. Istennek ez a mindenhatósága nyilvánult meg a kenyérszaporításban is. Jézusnak ez a csodatette része volt az örök és egyetemes vigasztalásnak. Mert a tanítványok látták az éhes embereket. Jézus is látta, hogy az emberek éhesek, de Jézus azt is látta, hogy az emberek baja nem az az éhség, amit a tanítványok is láttak, hanem az az éhség, amely az örök életre irányul.

Zámbó Károly atya


A mennyek országa (Mt 13, 44-52)

A mennyek országáról Jézus hasonlatokat mond: hasonló a földbe rejtett kincshez, amit ha valaki megtalál, mindenét eladja, és azt szerzi meg, és hasonló a különlegesen értékes igazgyöngyhöz, amit ha egy kereskedő meglel, akkor mindenét eladja, és megszerzi azt. Ennek a két hasonlatnak az alapulvételével talán azt is gondolhatnánk, hogy a mennyek országa az valamilyen tárgyi érték. De Jézus folytatja: hasonló a mennyek országa a hálóhoz, amely mindenféle halat összefog, de utána kiválogatják: a jókat edénybe gyűjtik, a hitványokat kidobják. Ez már hasonlít a búza és konkoly hasonlatára, és rámutat arra, hogy a mennyek országa igazságosságot is jelent… Az igazságosság pedig világos és egyértelmű ítéletet jelent, azaz a jó és a rossz elválasztását. Végül Jézus kijelenti, hogy minden írástudó, aki járatos a mennyek országában hasonló a házigazdához, aki kincseiből régit, és újat hoz elő. Hogy kire gondolhatott Jézus? A korabeli zsidó törvénytudókra? De mi lehet az az új, amit előhoz? Ha a mennyek országa valami új (amit Jézus hoz), akkor egy írástudó hogyan lehet abban járatos? Kire gondolhatott itt Jézus? Előbb meg kell vizsgálni, hogy mit is jelent a mennyek országa. A mennyek országa nem valami, nem valami tárgyi érték, és nem is valami elv, vagy eszme. A mennyek országa nem valami, hanem valaki: Ő maga. Mert a mennyek országa az Istennel való szeretet-kapcsolat: ami az Istenben van: és ez Jézusban van meg tökéletesen. Jézus Krisztus Urunk teljes Isten és teljes ember: azt a szeretetet hozta el nekünk embersége által, ami Őbenne, mint a Fiúban, mint második Isteni Személyben öröktől fogva meg van. Őbenne magában van az Isten országa: tehát az az írástudó aki járatos a mennyek országában: és kincseiből régit és újat hoz elő, leginkább az apostoli egyház első tanítóira igaz: maguk az apostolok, akik járatosak voltak az ószövetségben, de látták a feltámadott Urat: tudják, hogy Jézus a Krisztus, hogy ő az Úr és a Messiás. Tudják hogy az ószövetség benne teljesedik be. Az apostolok, és az apostoli egyház ismeri Krisztust, de ezáltal ismeri az ószövetséget is helyesen, mert tudja, hogy kire vonatkozik. Hogyan is lehetne az ószövetségi törvény helyes ismerője az, aki nem ismeri Krisztust? Itt azért kell tennünk egy megfontolást. Ha a mennyek országa az Istennel való kapcsolat: érthető a mennyek országában járatos házigazda hasonlata talán arra az írástudóra is, aki ha Krisztust nem is ismeri: de Istennel élő kapcsolata van, és őszintén várja a Messiást. Az Istennel való kapcsolat az az örök új, mert az örök jelenben van, míg az írás maga, az történelmi eseményekhez kötődik. Tehát Jézus valószínűleg gondolt az akkori jó szándékú, mély hitű írástudókra. Azonban amikor az evangéliumot megfogalmazták az első század második felében, akkor talán inkább a keresztényekre érthették ezt: az apostoli egyház első tanítóira. Az apostoli kor tanítói ismerték a Jézus Krisztusban fennálló Isten országát, és eszerint értelmezték és olvasták újra a törvényt, és a prófétákat. Ők voltak azok, akik az  ószövetséget, a „régit” az „új” fényében, azaz magának Krisztusnak a fényében értelmezték. Amikor a régi és az új kincset előhozták a példázat szerint, akkor régit is az új megvilágításába helyezték.

Zámbó Károly atya


Búza és konkoly (Mt 13, 24-43)

A búzáról és a konkolyról szóló példabeszéd rámutat az Isten végtelen jóságára, és hosszantartó türelmére. Arra, hogy vár. Várja az emberiség megtérését, hiszen azt akarja, hogy üdvözüljenek az emberek, azt akarja, hogy az emberek eljussanak arra az örök boldogságra, amelyre Jézus Krisztus által vagyunk meghívottak. Az Isten a saját belső örök boldogságában, szeretetében akar minket részesíteni. Hiszen az Istenben három Személy örök szeretete van. Az a szeretet, amelynek nincs vége, de nincs kezdete sem. Amely valóban örök szeretet. Az Isten hosszantartó türelme azonban egyszer véget ér, és akkor a búzától a konkoly végleg el lesz választva. A jót és a rosszat a történelem végén az Isten leméri, és minden rossz cselekedet, amely az Isten ellen irányult elnyeri méltó büntetését. Ez az Isten örök igazságosságából következik, és nem mond ellent szeretetének. A jók, az áldottak, az igazságot őszintén keresők, mert megtalálni vágyók, ugyanakkor boldog beteljesedésre jutnak az Isten ítélete által. A jó törekvés, a jó akarat ezért sohasem hiábavaló, sohasem felesleges. Az Isten örök szeretetében fogja elnyerni végső beteljesedését minden igaz szeretet.

Zámbó Károly atya


A magvetőről szóló példabeszéd – és magyarázata (Mt 13, 1-25)

Jézus példabeszéde a magvetőről egyszerű példával szemlélteti, az Isten Igéjének az életét bennünk. Azt, hogy némely mag az útszélre esett, eltaposták, és nem kelt ki, némely köves talajra hullott, és azért nem kelt ki. Volt olyan mag, amelyik kiszáradt, mert hamar kikelt, de nem tudott mély gyökeret ereszteni. Amelyik mag jó földbe hullott, az kikelt, és bő termést hozott. A példabeszéd magyarázata szerint ez a mag az Isten Igéje. A föld pedig maga az ember, a termés, pedig a kereszténnyé lett ember élete, erkölcse, cselekedetei. De néhány dolgot ki kell emelni: ahogy az Isten Igéje az emberben növekszik, az hosszabb folyamat. Hasonló egy növény fejlődéséhez. Az angyalok élete és örök sorsa, örök üdvössége egyetlen pillanat, egyetlen döntés eredménye. Az ember életében is van egy alapvető döntés, de ugyanakkor az ember élete egy út, egy sok mozzanatból álló összetett folyamat. Ugyanakkor egy alapvető döntés határozza meg, és ez az Istenre irányul, mint a lét alapjára. (Aki által minden lét van.) Ugyanakkor ez az alapvető döntés lehet az élet legvégén, elején, közepén? Vagy csak a végén lehet? Az ember élete utolsó pillanatában döntésével megerősítheti az egész életét, de meg is tagadhatja. Fel is ismerheti, mennyi tévedés volt az életében. Talán arra is rájöhet, hogy az egész élete nem a jó irányba ment. De aki életét úgy éli, hogy előtte van a végső órája, az készülhet erre a végső döntésre, hogy egy Isten felé törekvő élet végén az Isten iránti hűségnek, a hitnek legyen az utolsó aktusa az utolsó pillanat. Egyre inkább hajlok arra a meglátásra, hogy az ember élete és üdvössége is – ami igazán lényeges – az egy döntés. Egy döntés, az Isten mellett, és az Isten örök igazsága mellett, amit az ember egyszer megismer, és jó akarattal törekszik rá, hogy életében megvalósítsa. Ha az élet nehézségei el is sodorják ettől az igazságtól, mindig megpróbál hozzá visszatérni, és halálának óráján véglegesen megerősödik benne. Az Isten igéjének így kell szárba szökkennie, és a végén a jó termés legyen learatva: a boldog örök élet. Ehhez azonban még hozzá kell tenni, hogy Jézus maga az Isten Igéje, és ő maga az örök igazság. Az örök igazság melletti döntés az nem valami mellett, hanem valaki mellett szól. Az igazság – a legmélyebb örök értelmében nem egy rend, egy szabályszerűség, mert akkor az igazság nem volna más, mint egy reláció, egy összefüggés. A rend a világban azért van, mert valaki megalkotta. Valaki megalkotta a dolgokat, de a dolgok természetét is. És az örök boldogság nem lehet más, mint ezzel a valakivel való kapcsolat: a Teremtő örök Istennel. 

Zámbó Károly atya


„Az én igám édes, és az én terhem könnyű”

Jézus Krisztus Urunk mondja ezt a vasárnapi evangéliumban. (Mt 11, 25-30) Jézus előtte a mennyei Atyához imádkozik. De ebből az imádságból kitűnik, hogy Ő mennyire egy a mennyei Atyával. Végtelen szeretet van az Atya és a Fiú között, amely a Szentlélekben van. A Szentháromság örök szeretete. Jézus ebbe az örök szeretetbe hív minket. Ezért lehet az ő igája édes, és az ő terhe könnyű. Ez nem a nehézségek, a szenvedések lekicsinylését jelenti. Hanem arra akar rámutatni Jézus, hogy abban a szeretetben kell ezeket hordozni, amire ő hív meg minket. Az Istentől elrugaszkodott világban a legkisebb szenvedés, igazságtalanság, egyenlőtlenség is: elviselhetetlenné válik. A Krisztusban élő szentek pedig mi mindenen tudtak keresztül menni… Az adott nekik erőt, hogy Krisztusban éltek. Krisztus az élet forrása, mert a mennyei Atya mindent benne és általa teremtett. Krisztus nélkül minden értelmetlenségbe hullik, mert a teremtett világ dolgai nem önmaguktól állnak fenn, és nem önmagukban hordozzák az értelmüket. Krisztusban azonban minden értelmet nyer. 

Zámbó Károly atya


„Aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött” (Mt 10.,40)

Mit is jelen a címben idézett mondat: Istent befogadni, Jézus Krisztus által, aki teljes Isten és teljes ember. Ezért aki Jézust befogadja, Istent fogadja be. De mit jelent Jézust befogadni? Sokféle módon lehet. Az evangélium hallgatásával, olvasásával. Hívő közösségben való imádkozással. Az evangélium ügyében együtt munkálkodással. Vagy talán az is Jézus befogadását jelenti, ha emberek összefognak valami jó ügy érdekében? Úgy érzem, hogy a Magyar Nemzet legnagyobb küzdelmei, összefogásai, azok Krisztus jegyében mentek végbe. Szabadságharcaink, az ellenséggel vívott sokszor kilátástalan háborúink nem csak Nemzetünket védték, de védelmezték az egész keresztény civilizációt. Ezért az a határozott véleményem, hogy ezek a Magyar Nemzet hősies küzdelmei Krisztus jegyében zajlottak. De kétségtelen, hogy Krisztus befogadásának a csúcsa a Szentmise, a szentáldozás. Krisztus befogadása a legteljesebb módon a Szentmisére értendő, a szentáldozásra. De ha azt mondom, hogy szentáldozás, akkor azt is értem, hogy az egész élet, az egész keresztény élet. De ott van mögötte az egész keresztény kultúra. Azért mondom ezt így, mert a kereszténység az talán valóban nem államvallás, de kultúra teremtő. Hogy is ne lenne az, hiszen ha Istenben élnek emberek, az hogyan is ne hatna ki egész gondolkodásukra? A kultúra pedig gondolatokból van. Ha tehát Krisztust befogadva élünk, akkor az kihat az állami életre, kihat a történelemre. A világ ma nagyon nehéz korszakát éli. Éppen hogy kilábalunk a járványból, máris itt az új ’járvány’, a gyűlölködés „vírusa”. Krisztus adjon nekünk magyaroknak erőt, hogy ne üljünk fel az alattomos provokátoroknak, hanem életünkben ismét felragyogjon az igazság. 

Zámbó Károly atya



Aki megvall engem az emberek előtt, és is megvallom mennyei Atyám előtt…

Jézus mondja: „Aki megvall engem az emberek előtt, és is megvallom őt mennyei Atyám előtt, aki a mennyben van.”(Mt 10, 32) A hitvallás, annak a megvallása, hogy Jézushoz tartozunk, hogy őfelé törekszünk, hogy benne akarunk élni. Ez tartja fenn a világot. Mi értelme volna annak, hogy fennáll a világ, a maga sok küzdelmével szenvedésével. Mi értelme volna, hogy annyi az Istentől elszakadt sötét lélek, ha nem az, hogy ez lehetőséget ad nekünk, Krisztusban élni akaróknak a benne való hit megvallására. Sokszor van olyan érzésünk, mintha az Istentől elszakadt civilizáció nagy és hatalmas lenne. Olyan erős, hogy már elnyeléssel fenyeget minket, akik Krisztusban akarunk élni. Mintha az Isten nélküliek lennének az erősek, mi pedig a gyengék… Pedig pont fordítva van. Hiszen milyen abszurd, az Istentől elszakadva élni. Lehet egyáltalán, hiszen Isten mindenütt jelen van: De a bűn az Isten elleni lázadás. Az lehetséges, hogy valaki lázad az Isten ellen, lázad a valóság ellen, amiben él. Lázad minden ellen, amit lát. Lázad minden ellen, amit hall. Ez alkalom a hitvallásra, a küzdelemre. Mi keresztények, azaz Krisztusiak: időben élünk, azaz a pillanatban élünk, de nem a pillanatnak, hanem az örökkévalóságot vágyakozva élünk. Istenre vágyakozunk, az Isten teljességére. A szeretetlenségben élünk, de a szeretetre vágyakozva, arra a szeretetre, amely az Isten örök szeretete. A szeretet nélküli élet maga az abszurditás. A szeretetlenség: agymosó zenével táplálkozó agymosott emberek mindennapi kenyere, de: rabkenyere. Állandó röhögés, állandó gúnyolódás, állandó üresség. Jézus Krisztus azonban a szeretet példáját adta: egész életének odaadását a szeretetben. Szeretetből megváltott minket, meghalva értünk. Erről tudomást nem venni: az maga az abszurditás. Ezt elfogadni: viszont Élet, mely az élet forrásából, Krisztusból merít. Hiszen minden őbenne teremtetett, ezért Ő ad értelmet a világnak. Krisztust megvallani a legjobb, legértelmesebb döntés. 

Zámbó Károly atya


Az Úrnapja

Az Úrnapja, a legméltóságosabb Oltáriszentség ünnepe az idén is eljött. Igaz, a járványügyi korlátozások miatt ezt sem tudjuk a megszokott ünnepélyességgel tartani, most nem lesz virághintés, körmenet, de ha egyszerűbb módon is, mégis kifejezzük belső örömünket: hogy Jézus Krisztus velünk van, kenyér és bor színe alatt. Ez az ünnep azt jelenti, hogy Jézus velünk van, és táplál minket. Ő az élet kenyere számunkra. Ugyanakkor éppen ezért fontos, hogy tisztelettel vegyünk magunkhoz a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Az, hogy szentgyónást végzünk, amire egyre inkább újra lehetőségünk lesz, azért is fontos, hogy az Oltáriszentség vételére méltón előkészüljünk. Annak, hogy enni tudunk, egyáltalán hogy testünk van, az a legmélyebb értelme és célja, hogy Krisztus Testét és Vérét Magunkhoz véve egyesüljünk Krisztussal. Ezért mondják a szentáldozást Communionak, azaz egyesülésnek. Nem a szó értelme szerint, hanem mélyebb magyarázata szerint. Az angyalok, legalábbis ilyen értelemben nem egyesülnek Istennel, mint mi, emberek, emberi mivoltunk által, az emberré lett Istennel. Az anyag-világnak, és benne a mi testi mivoltunknak ez ad értelemet. Isten nem alkotott volna anyagot, és nem alkotott volna testi lényeket, ha az anyagnak és a testnek nem adott volna valami végső értelmet. Ez a végső értelem pedig mi más lehet, mint az, hogy a testben élő teremtett, de szeretetet befogadni képes ember, aki személy, de testi mivoltában anyagból van, pont az anyag révén tudjon az Istenhez közelebb kerülni. Közelebb, és egészen közel, a szentáldozáskor. Ez adjon nekünk erőt.

Zámbó Károly atya


Szentháromság: az Isten végtelen misztériuma

Isten végtelen, kimeríthetetlen és örök szeretet. Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek örök szeretete: a Szentháromság. Kimeríthetetlen örök misztérium, amelynek lényege az Örök Szeretet. Isten a Szeretet. Lehet-e Istent egy szóval megfogalmazni? Csak akkor, ha az az egy szó: a Szeretet. Az a szeretet, amely végtelen, nem csak azért, mert nincs vége, hanem azért is, mert nincs kezdete sem. Azt, hogy Isten a Szeretet, azt az a Szent János apostol és evangélista hirdette, aki látta Jézus Krisztus Urunkat a kereszten meghalni. Isten örök, végtelen szeretete, és az önmagát tökéletes és örök áldozatként a kereszten bemutató Fiú ugyanarról a misztériumról tanúskodik: az Isten belső, örök szeretetéről, és arról, hogy Isten Jézus Krisztus által, a Szentlélekben minket ebbe az örök szeretetbe akar bevonni, ebben az örök szeretetben akar részesíteni. Korunk egyik kiemelkedő igehirdetője - Barsi Balázs ferences szerzetespap - külön is hangsúlyozza, hogy abban a szeretetben akar minket Isten részesíteni, ami az Ő örök szeretete. Lehet-e más végső célja a teremtésnek, annak, hogy Isten képességet adott a szeretetre, minthogy az Ő örök szeretetébe bevonjon minket? Ezért lett Isten emberré, hogy az Ő örök szeretetében részesüljünk. Mert hogyan is tudnánk Istenhez eljutni? A saját erőnkből sehogyan sem. Az emberi próbálkozások, akár a meditációs technikák, akár az aszketikus gyakorlatok, vagy a civilizáció bármilyen eredménye kevés lenne ahhoz, hogy Istenhez eljussunk. Az Istenhez úgy tudunk eljutni, hogy előbb akart ő eljutni hozzánk, ezért lett emberré az Isten örök Fia. Mivel az embert a bűn elszakította Istentől: a bűnök bocsánatára lett érettünk örök áldozattá a Fiú, Teste és Vére. A Fiú valóban emberré lett. Része lett emberként is a történelemnek. Ezzel mintegy megszentelte a történelmet, minden gyászával és nyomorúságával együtt. A ószövetségi választott nép fiaként megsiratta Jeruzsálemet, hiszen látta, hogy a rómaiak lerombolják, és majd a templom is elpusztul. Jézus Krisztus megszentelte a nemzethez tartozást, a mi nemzeti érzésünket is. Amikor a nemzeti gyásznapon - mi magyarok - megrendülve gondolunk Nemzetünk elszakított részeire, Krisztus ezt az érzelmet is önmagában megszentelte, ezért imádsággal, és az Isten segítségét kérve kell ezt a gyásznapot megélnünk: a trianoni tragédia századik évfordulóját. Milyen sajátos, hogy nemzeti tragédiánk évfordulója Pünkösd, és Szentháromság vasárnapja közé esik. Jelentse ez azt számunkra, hogy a Szentlélek erejéből, Isten Szentháromságos Örök Szeretete által nemzeti gyászunkat átélve, a Keresztény Magyarország élete erősödjék, és váljék világító fáklyává Európában, és a világban. 

Zámbó Károly atya


A Szentlélek eljövetele

A Szentlélek eljövetelét ünnepelni mindig felemelő. A Szentlélek az Igazság lelke. A három Isteni Személy közül a legrejtettebb. Jelen van Ő mindig, amikor az Igazságról tanúságot teszünk, amikor az Igazságot kimondjuk. Azt az igazságot, amely nem egyszerűen valamely valóság objektív létezése. Mert van objektív igazság, mely létezik, mely megismerhető. Ez egy filozófiai állásfoglalás lehet, még csak nem is hit, és nem is hitvallás. De ez azért lehetséges, mert van olyan igazság, amely nem valami, hanem valaki. Az objektív valóság azért lehetséges, mert mögötte van, az a valóság, amely lét-oka minden valóságnak. Amely a Teremtő Isten örök háromsága: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek. Amikor Pünkösd ünnepén a Szentlélek kiáradt az apostolokra, attól kezdve tudták hogy kicsoda a Názáreti Jézus. Attól kezdve miséztek: bemutatták az egyetlen áldozatot, amely a mi Urunk Jézus Krisztus egyetlen áldozata, a keresztáldozat. Ezért minden Szentmise pünkösdi esemény. A Szentlélekben van a Szentmise. Minden pünkösdi esemény hitelességének ezért az a fokmérője, hogy mennyiben van kapcsolatban a Szentmisével. A hit megvallása, az Apostoli Hitvallás a Szentmisében van. A Szentségek élete a Szentmiséből ered, és oda tér vissza: mert Krisztus áldozata örök áldozat. Ezért a papságot sem lehet másképpen megérteni: csak Krisztusból. Krisztus nem laikus mozgalmat vezetett, mert nem volt ószövetségi pap: hanem beteljesítette az ószövetségi áldozatot, és minden áldozatot, Ábel, és Melkizedek áldozatát is, a saját egyetlen tökéletes áldozatában: a bűnök bocsánatára. A Keresztáldozat az egyetlen tökéletes főpapi áldozat. Mivel tökéletes: nem kellett megismételni, és nem is kell: tökéletes, és örök áldozat. Ugyanakkor jelenvalóvá teszi ezt az áldozatot minden bemutatott Szentmise. Ezt Pünkösd hozta el az Egyháznak (és rajta keresztül a világnak). Pünkösd hozta el a Szentmisét, és minden Szentmise elhozza a Pünkösdöt. 

Zámbó Károly atya


Jézus Krisztus Urunk mennybemenetele

(Mt 28,16-20)

Jézus Krisztus Urunk mennybemenetelében van valami szomorúság, de még inkább vigasztalás. Pontosabban: az apostoloknak, akik Jézustól elbúcsúztak, és utána néztek, amint a mennybe emelkedik, és látták őt eltávolodni, valami szomorúság telepedhetett a szívükre. De nem reménytelenség. Nem olyasvalami, mint Jézus elfogása, és kivégzése után. Hanem valami nagy reménység. Mert már megtapasztalták, hogy Jézus velük van akkor is, ha nem látják. A teljes igazságot majd a Szentlélek adja meg nekik Pünkösdkor. De már most is ott élt bennük a remény, hogy Jézus velük van, még ha fel is ment a mennybe, még ha – látszólag - el is távolodott tőlük, valójában velük van. Nekünk is nagy remény ez a mennybemenetel. Az apostolok hite ettől kezdve hasonlóvá lett a mi hitünkhöz: Jézus emberi közelségben úgy mint addig, már nem volt velük, mégis egyre jobban látták hitükben, hogy ki ő. Igen ettől kezdve az apostolok hite hasonló lett a mi hitünkhöz. De éppen azért, mert mi az apostolok hitét kaptuk. Hiszen az Egyház, mint Apostoli Egyház ezt adja át: az apostolok hitét. Ebbe születtünk bele, de nem a testi, vagy nem csak a testi születésünk által, hanem a keresztségünk által. Milyen érdekes egybeesés. Az apostolok az égre nézve látták Jézust eltávolodni, nekünk pedig megadatott, hogy a mennybemenetel ünnepén tarthatjuk meg - a járványügyi bezártság utáni - első nyilvános vasárnapi Szentmisénket. Kérjük Jézus Krisztust ezen az ünnepen, hogy mi ne távolodjunk el tőle, mert valójában ő sem távolodott el tőlünk, amikor felment a mennybe. Velünk van, és velünk marad a világ végezetéig, és mindörökké. 

Zámbó Károly atya


Jézus megígéri a vigasztaló Szentlelket

(Jn 14, 15-21)

Húsvét VI. vasárnapjának az evangéliumában Jézus megígéri a vigasztaló Szentlelket. De ezt egy kijelentéssel kezdi, amely elgondolkodtató: „ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat”. Itt nem lehet szétválasztani: hogy melyik Jézus parancsa, és melyik az Isten parancsa, mert Jézus az Atyával való egységét hangsúlyozza ebben a szövegösszefüggésben. Tehát nem lehet úgy szeretni Jézust, hogy valaki nem él a parancsok szerint. Ha valaki Isten valamelyik parancsát megszegve él, nem tudja Jézust helyesen szeretni: pontosabban fogalmazva; a Jézus iránti szeretetében is megsebződött. Itt azzal a súlyos kérdéssel nézünk szembe, hogy nem lehet elválasztani az Úr Jézussal való kapcsolatunkban a szeretet és a parancsok megtartásának egységes valóságát két részre: szeretet-rész, és parancs-rész. Persze tudjuk, Jézus azért jött, hogy megmentsen minket, ezért kell őszintén törekednünk a parancsok megtartására. Egy férj sem mondhatja a feleségének, vagy egy feleség a férjének, hogy én „megcsallak téged, de azért szeretlek”. Pétertől is azt kérdezte Jézus, mikor szembesítette a tagadásával, hogy „szeretsz-e engem?” – nem direkt szembesíti a tagadással. De Péter megértette, hogy miután megtagadta Jézust, már nem tudja egészen tisztán mondani, hogy „szeretlek”, de mégis mondja, mert nem mondhat mást, bár elszomorodik. De Jézus ezt a töredékes, megsebzett szeretetet, felemeli a saját szeretetébe. És ez vigasztalás.
Az evangéliumi szakasz első mondata: „ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat”, nem egy olyan bevezetés, hogy „kipipáljuk”, mondván: „szeretünk”, lépjünk tovább a lényegre. Nem. Szembesülnünk kell gyarlóságunkkal, gyengeségünkkel – ami a szeretetet is érinti – és ebben elszomorodunk. És erre a válasz, hogy Jézus elküldi a Vigasztalót: a Szentlelket. Megállunk egy kicsit, és elgondoljuk: mégis szeretni akarjuk Jézust, szeretni akarjuk a minket végtelenül szerető Istent. Isten mindennél jobban ismeri gyarlóságainkat, de azt a legbelső akaratot, hogy mégis vágyódunk az Isten után, talán csak legbelül, de ott van a vágy bennünk: befogadni Istent aki egészen tisztán szeret. És Jézus ezt teljessé teszi a Szentlélek által. Jézus úgy küldi a Szentlelket, hogy teljes egységben van az Atyával. Ez az egység, az örök szeretet. Az az örök szeretet, amely valóban örök, mert nincs vége, de nincs kezdete sem. Jézus minket is ebbe a szeretetbe akar bevonni. Ez legteljesebben a Szentmisében történik meg: imádjuk a velünk, és bennünk lévő Úr Jézus Krisztust az Atyával együtt, a Szentlélekben. A Szentlélek legyen vigasztalónk most is, amikor a járvány miatt nem mutathatunk be a néppel együtt Szentmisét. Adja meg a Mindenható Isten, hogy mielőbb újra együtt lehessünk a Szent Misztérium ünneplésében.

Zámbó Károly katolikus lelkipásztor


Jézus Krisztus Urunk egysége az Atyával

Jézusnak az egysége az Atyával, az Isten örök szeretetére mutat. Ez a szeretet: az Atya és a Fiú örök szeretete a Szentlélekben. Mindig erről kellene beszélni. Pontosabban: úgy kell beszélni az egész kinyilatkoztatásról, hogy ebben a misztériumban van az egész Teremtés és Megváltás. Az Isten végtelen Szeretet, mert három Személy: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek. Ezért szeret, és ezért irgalmas. Ezen az irgalmasságon belül van a Megváltás, de a Teremtés is. Isten megkönyörült a nem létezés, a semmi fölött, és lett a teremtés. Nem véletlen, hogy Jézus egysége az Atyával (Jn 14, 1-12) a Húsvét V. vasárnapjának az evangéliuma. Mert az egész húsvéti misztérium, a Passió, a kereszthalál, és a feltámadás is ebben a szeretetben értelmezhető. Jézus a szenvedést nem Pilátustól fogadta, nem is az őt halálra adó zsidóktól, vagy a kivégző római katonáktól, hanem a mennyei Atyától. Főpapi imájában ezért a mennyei Atyához fordul: szenvedését áldozatul felajánlja azokért, akiket neki adott az Atya. (Jn 17,9) Jézus teljes Isten, és teljes ember, de az „én”-je, vagyis a Személye: az a Második Isteni Személy: a Fiú. Jézus örökké az Atyában van, és az Atya örökké őbenne. És ez az örök szeretetkapcsolat a Szentlélekben van. Ezért mi is: Krisztusban juthatunk el az Atyához, a Szentlélek által. Most a járvány idején, ebben a megpróbáltatásban különösen is erősítse hitünket annak elgondolása, hogy Isten a szeretet. Ha nem volna Isten szeretet: semmi nem volna, mert a teremtés is ebben van. Isten, az ő örök szeretetében teremtett.

Zámbó Károly katolikus lelkipásztor

Fotó: Papp Tamás


Jézus, a Jó Pásztor

Húsvét negyedik vasárnapja az ún. „jó Pásztor” vasárnap. Az evangéliumban Jézus önmagát jó pásztornak nevezi, aki ismeri juhait. (Jn 10, 1-10) Ezen a napon könyörgünk papi hivatásokért, hogy a Jó Pásztor buzgó követői legyenek minden korban. Ezért érdemes elgondolkodni azon, mit jelent a Jó Pásztor követése, mi a papság a maga lényege szerint?
A katolikus papság szentségi karakter. A pap a felszentelés által jeleníti meg Jézus Krisztus egyetlen, örök, főpapi áldozatát, a kereszthalálát. Ez a Szentmise. Hatalmat kap a felszentelés által a bűnbocsánat gyakorlására. Mind ezekben azt kell látni, hogy Krisztus a cselekvő, Ő az, aki a pap keze által működik. Éppen ezért kell méltó módon felkészülnie a papnak a szolgálatára, és ezért erőfeszítéseket tenni. Ilyen értelemben kell, hogy a hívek is imádkozzanak papjaikért. A reformáció egyházaiban az egyházi lelkipásztori szolgálat más értelmet nyert. Ott lelkészek vannak, akik felavatásban részesülnek. A reformáció eltörölte a (katolikus értelemben vett) egyházi rend szentségét, ezért ott nem Szentmise van, hanem Istentisztelet, amelynek középpontjában az Ige van. Igen, az fontos, hogy a papok megfelelően éljenek, hogy kifejezzék azt a küldetést, amelyet Krisztustól kaptak. Lehetnek a papok emberileg gyarlók; akik bűnbánatban kell hogy éljenek, hogy bűneiket megbánva váljanak alkalmassá a Szent Misztérium ünneplésére. Mégis, a papok szolgálata olyan a világban, mint a kovász, ezáltal válnak a világ dolgai azzá, amivé lenniük kell. Minden hibája ellenére is: kiváló, és hősies sereg a papság. A világ bűneitől, gyötrelmeitől, talán a papok szenvednek a legjobban. Mégis: náluk van a szabadulás kulcsa: a Krisztusi megváltás közvetítésének képessége. Testvéreim! Most, ebben a súlyos helyzetben külön is imádkozzunk a papokért, papi hivatásokért, és a papok, mint Isten felszentelt szolgái különösen is imádkozzanak a Magyar Nemzetért, és minden jóakaratú emberért. Adja meg a Mindenható Isten, hogy a járvány elmúltával újra találkozhassunk.

Zámbó Károly katolikus lelkipásztor

Kép: Pixabay


Jézus megjelenik az úton a tanítványoknak

Húsvét harmadik vasárnapjának evangéliuma még a húsvét vasárnap történései közé tartozik. (Lk 24 13-35) A feltámadás eseménye annyira friss és újszerű, hogy a tanítványok fel sem fogják. Aki hallott a feltámadásról, az sem foghatta fel. Tehát az apostolok és a tanítványok nem „hiszékenyek” voltak. Akik látták is a feltámadott Jézust, azok számára is olyan lehetett, mintha „kikapcsolt” volna az értelmük, mert egy következő találkozás alkalmával szinte nem merték hinni. Az evangéliumok feltámadás-elbeszélései visszaadják ezt a hangulatot. Ebből látszik, hogy mennyire meghatározó volt a feltámadás. Ha nincs a feltámadás, nincs Jézusról a többi elbeszélés sem, a szenvedés, a tanítás, a csodák: nem volna értelme. Olyan öncélú historizálás lett volna Jézusról történeteket szóban átadni, hogy ezt nem tehették volna meg, hogy nemzedékeken áthagyományozzanak egy tanítást, a feltámadás nélkül, azt mintegy kitalálva hozzá. Ilyet nem tehettek volna: nem lettek volna olyan helyzetben. Hogy miért nem, annak sok szempontjából csak egyet emeltek ki: a történelmet a győztesek írják. Izrael akkor leigázott ország volt. Egy levert messiás-mozgalom mélyebb vereség volt, mint mondjuk az 1956-os levert forradalom. Egy forradalomnak, mint amilyen az 1956-os forradalmunk volt, ha le is verik, azért lehet áldott emléke, a helytállás erkölcsi győzelme, az elmenekültek, vagy a csendesen túlélők körében megtermi a jó emlékezet virágszálait. Ilyen utóemlékezete egy bukott messiás-mozgalomnak nem lehetett: azért nem, mert a messiás-mozgalom mögött az Isten tekintélye áll. Isten pedig nem bukhat meg: tehát Jézus, ha elbukott, ha megölték: akkor nem ő volt a Messiás. Ez lehetett a gondolatuk az Emmauszba tartó tanítványoknak. Szomorúan mennek Emmauszba, gyalogosan távolodnak Jeruzsálemtől. És akkor egy idegen hozzájuk csapódik, megkérdezi, miről beszélgettek. Akkor ezen elcsodálkoztak, hogy bizonyára az egyetlen idegen, aki nem tudja mi történt ezekben a napokban a városban? És az idegen visszakérdez: „Miért, mi történt”? Ekkor elmondják neki a Názáreti Jézus esetét: aki sok csodát tett, és úgy tanított, mint előtte senki más. Azt hitték, hogy ő a Messiás. De a főpapok és a vének halálra adták. Kivégezték. Három napja meghalt, és eltemették. Ekkor Jézus,  mivel ő csatlakozott hozzájuk, de nem ismerték fel, – elmagyarázta az írások alapján, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Mikor esteledett, elfáradtak. Kérlelték az idegent, hogy maradjon velük. Egy fogadóba betértek: amikor Jézus megtörte a kenyeret, a tanítványok felismerték, de eltűnt előlük. Még abban az órában visszatértek Jeruzsálembe… Ez utóbbi mozzanat jól mutatja az evangélium lendületét: a feltámadás bizonyossága olyan erőt adott a tanítványoknak, hogy elfelejtve fáradtságukat, kimerültségüket, visszaindultak Jeruzsálembe, az apostolokhoz. Az evangélium így született: Krisztus feltámadásából. Az evangélium ezért: igazolja a feltámadást. A feltámadásra is érvényes Newman megállapítása: a Szentírás bizonyít, de az Egyház tanít. Az Egyház tanítja a feltámadást a Hiszekegy-ben. A Szentírás pedig bizonyítja: ha Krisztus nem támadt fel, akkor nincs evangélium, mert nincs az a közösség sem, amit az evangélium, az örömhír hozott létre, és amely közösségben az újszövetségi iratok megszülettek, és amely elfogadta azokat hitelesnek. Életünknek ebben a megpróbáltatásokkal teli időszakában Krisztus feltámadásának a fénye jelentsen világosságot, és reménységet. Adja meg a mindenható Isten, hogy ezt a mostani válságot legyőzve egy igazságosabb világ jöjjön el, mint amilyenben eddig éltünk.

Zámbó Károly atya

Kép: Id. Markó Károly: Krisztus menetele Emmauszba, 1859, MNG


Krisztusban az Isten Irgalmassága van köztünk

A Húsvét második vasárnapja az Isteni Irgalmasság vasárnapjaként van megjelölve. A tanítványok együtt voltak az utolsó vacsora termében, de a zsidóktól való félelem miatt zárva tartották az ajtót. Jézus pedig megjelent a zárt ajtók mögött, megmutatta kezén és lábán a szegek helyét, és azt mondta: „ne féljetek”. Az Isten Irgalmassága benne van jelen. Krisztus azt jelenti számunkra, hogy nem hiábavaló az életünk sok küzdelme, hanem van célja az életünknek, de ezt nem önmagunkban, hanem Krisztusban kell megtalálnunk, mint ahogy a teremtés is a Fiúban áll fenn. Benne kapjuk meg életünk értelmét. Az, hogy mi keresztények vagyunk, az nem jelentheti azt, hogy úgy viszonyuljunk a hit dolgaihoz, hogy vagy igaz, vagy nem, majd meglátjuk. Hanem: Krisztus maga az Igazság, aki bennünk is van. Nekünk nem valamit kell elfogadnunk, hanem valakit. Krisztusban kell élnünk, és akkor Krisztus bennünk él. Mi magyarok ezer éves keresztény államiságunk történetét talán sokszor azért nem értjük, mert elfelejtjük, hogy őseink keresztényként Krisztusban élve hozták meg sokszor súlyos döntéseiket, melyeket az örök Igazsághoz igyekeztek elsősorban igazítani, nem pedig a pillanatnyi érdekhez, és ezért néha úgy érezzük, hogy nem mindig hoztak racionális döntést. De tudnunk kell, hogy az árulás, a széthullás, az önfeladás, akkor sem jó döntés, ha rövid távon az tűnik racionálisabbnak. Krisztus megjelent a zárt ajtók mögött. Nem ennek a világnak a keretei között volt már akkor, hanem a végtelen örök dicsőségben, úgy hogy meghalt, de a halál nem úr rajta, többé nem hal meg. Ebben az örökkévaló állapotban engedte látni magát. Ez jelentett bátorítást az apostoloknak. És ebben van az Isten irgalma: hogy életünk nem a céltalanság és a széthullás felé tart, hanem van végső célja az életünknek: nem valami, hanem valaki: Krisztus, akiben kiteljesedik személyiségünk, az a teljesen egyedi érték, amelyet Isten egyénileg teremtett: azért, hogy az örökkévalóságban az Isten örök szeretetében kiteljesedjen. Ebben az igazságban kell megkapaszkodnunk a megpróbáltatások idején. Most, amikor az egész világ, és Nemzetünk is a koronavírussal küzd élet-halál harcot, látnunk kell világosan életünk végső értelmét Krisztusban.

Zámbó Károly atya





Királyerdei templomunk - A Csepel-Királyerdei Szűz Mária Szeplőtelen Szíve római katolikus plébániatemplom oldala © 2012- Minden jog fenntartva