A megbocsátás

A megbocsátásról szóló evangéliumi rész (Mt 18, 21-35) egy kérdéssel indul: „Uram! Hányszor vétkezhet ellenem a testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer? Jézus azt felelte neki: nem azt mondom hogy hétszer, hanem hogy hetvenszer hétszer.” Ez a hetes szám szimbolikus jelentőségű: a teljességet jelenti. Azt jelenti az, hogy hétszer megbocsátani, hogy mindig megbocsátani, és tökéletesen megbocsátani. Jézus erre a tökéletes megbocsátásra mondja a szolga adósságát elengedő királyról szóló példabeszédet. A király a szolgának kegyesen elengedte nagy adósságát, mert megfizetni nem tudta volna. Ezek után a szolga kijött a királytól, de egy szolgatársát, aki neki tartozott, fojtogatni kezdte. Erre a király visszahívta a szolgát, és fogságba vetette, amíg meg nem fizeti tartozását. A király a példabeszédben az Isten jelenti. Az Isten megbocsátott nekünk, és ez a megbocsátás Jézus Krisztus Urunk kínszenvedése és kereszthalála által valósult meg. Ha az Isten megbocsátott nekünk, nekünk is meg kell bocsátanunk egymásnak. Azonban helyesen és pontosan kell értelmeznünk ezt a példabeszédet. Összhangban az egész szövegkörnyezettel, azzal az evangéliumi részlettel is, amely az elmúlt vasárnap evangéliuma volt, és ennek a szakasznak a közvetlen szövegi előzménye. A megbocsátás tehát nem a bűn relativizálását jelenti. Például nem jelentheti azt, hogy tömeggyilkosságok büntetlenül maradjanak a megbocsátás jegyében… Hiszen nekünk egyszerű embereknek egy tévedésért is, vagy egy véletlen balesetért is meg kell fizetnünk… A példabeszédet pontosan kell értelmezni: a szolga az adósság elengedéséért könyörgött a királynál, és a király elengedte az adósságot, a szolgatárs az adósság elengedéséért könyörgött a szolgánál, és a szolga nem engedte el az adósságot. Az irgalmasság kiindulása tehát az Isten irgalmassága, a megbocsátás az Isten megbocsátásában van benne. Az Isten irgalmassága pedig az örök üdvösséget jelenti. Hiszen erről van szó. Jézus nem arra buzdít, hogy az adósságok, a tartozások ne legyenek rendezve, hanem az Isten üdvözítő irgalmasságát tárja fel. A hozzánk irgalmas Isten pedig azt akarja, hogy mi is irgalommal tekintsünk embertársainkra. A szívbeli belső megbocsátás a leghatékonyabb befogadása Isten irántunk való irgalmas szeretetének. Ha például nem mondunk vissza egy rosszat, nem gondolunk egy sérelemre, és nem emlegetjük állandóan, hanem elengedjük… könnyebb lesz, elsősorban nekünk magunknak. A neheztelések és a harag lelkünkre tapadó ólomsúlyától is meg akar minket az Úr Jézus Krisztus szabadítani.  

Zámbó Károly atya


Erkölcsi ítélet

A vasárnapi evangéliumi szakasz mögött meghúzódik az erkölcsi ítélet problémája. (Mt 18, 15-20) Az, hogy valakivel közli egy másik testvér, vagy a közösség, hogy helytelenül cselekedett, feltételezi azt, hogy biztos ítéletünk van arról, hogy mi a helyes, és mi a helytelen. A mai ember sokszor abban a kísértében él, hogy nincs helyes, meg helytelen, vagy legalábbis nem lehet világosan látni, hogy mi az, mert párhuzamos vélemények vannak, és valamilyen módon mindenkinek igaza van. Meg azt is gondoljuk sokszor, hogy nincs jogunk a másik embert elítélni. Ez a gondolat lehet helyénvaló olyan értelemben, hogy csak az Isten ismeri tökéletesen az embert. Ugyanakkor az, hogy valamilyen magatartásról kimondjuk hogy helyes, vagy helytelen, az nem jelenti okvetlenül elítélését az embernek. A jó és a rossz megítélése azonban hozzátartozik az igazsághoz. Tehát nem feladatunk az elítélés, de a jó és a rossz megítélése hozzátartozik ahhoz, hogy a helyes döntéseket meg tudjuk hozni. A megítélés tehát megkülönböztetést jelent, az jelenti, hogy a jót ne mondjuk rossznak, és a rosszat ne mondjuk jónak. A tízparancsolat parancsai a negyediktől kezdve nem kifejezetten a valláshoz kötődnek, hanem olyan szabályok, amelyek minden emberi törvény alapjai. Az ebben való világos tájékozódás része a keresztény és katolikus tanításnak. Az apostoli Egyház ennek a világos tanítására is küldetést kapott Krisztustól. A parancsok helyes tanítása, és az erkölcsi életre való nevelés része az örömhír hirdetésének. Nem lehetne például úgy hirdetni Krisztust, hogy a gyilkosságot elfogadjuk. Vagy azt mondjuk a hatodik parancsot semmibe vevő életre, hogy magánügy, és ezért mindegy, hogyan él valaki… Ezzel becsapnánk az embereket, mert Jézus Krisztus Urunk világosan számon fogja kérni, hogy ki hogyan élte az életét, ezért az igazságnak megfelelő életet világosan kell hirdetni. A tízparancsolat megtartása előfeltétele annak, hogy a krisztusi élet kibontakozzék bennünk. Ez is hozzátartozik az Istenről való helyes tanításhoz.

Zámbó Károly atya


Jézus beszél a szenvedéséről

A vasárnapi evangéliumi szakasz (Mt 16, 21-27) folytatása az előző vasárnapi szakasznak. Miután Péter kinyilvánította Jézus kérdésére, hogy Jézus az élő Isten fia, ezután arról kezd el beszélni az apostoloknak Jézus, hogy majd szenvedni fog, és meghalni, de harmadnapra fel fog támadni. Erre Péter félrevonja Jézust, és azt mondja neki, hogy ilyen vele nem történhet meg. Jézus erre azt mondja Péternek: „Távozz tőlem sátán!” Ez egy nagyon éles kontraszt. Amikor Péter megvallotta, hogy Jézus az Isten fia: Jézus azt mondja Péternek, hogy ezt nem emberi gondolkodásból mondja, hanem a mennyei Atya kinyilatkoztatásából. Most pedig sátánnak mondja Pétert, mert emberi módon gondolkodik. Mi vajon nem gondolkodunk sokszor emberi módon? És aki emberi módon gondolkodik, azt lehet sátánnak mondani, mert olyan mélyen azonosul a sátánnal, mintha belőle szólna? Félelmetes kérdés: hiszen Jézus az evangéliumban nem dobálódzik a szavakkal. Az evangélium, amit olvasunk, az előszőr szóban továbbadott hagyomány volt, ami kikristályosodott, a lényegre csiszolódott. Ha valami különös módon fogalmazott Jézus, annak jelentősége van. Az emberi gondolkodás itt mindenképpen azt jeleni, hogy ellentmondani az Isten üdvözítő tervének. A gonosz lélek az, aki mindenképpen meg akarja akadályozni az Isten üdvözítő tervét. Krisztus Urunk kínszenvedése, és halála pedig része ennek a tervnek: azáltal üdvözülünk. A kereszténység ezért nem sikertörténet (evilági értelemben), hanem üdvösségtörténet: a mi örök haláltól való megmenekülésünk története. Annak a története, hogy Isten szeretetből a végsőkig elmegy értünk, hogy üdvözítsen minket.

Zámbó Károly atya


Szent István király ünnepe

Szent István király ünnepe mindig örömmel, és ünnepi fénnyel tölti el a magyar embereket. A kommunizmus alatt is különleges hangulata volt ennek az ünnepnek. Megpróbálták akkor „átkeresztelni”, meg új tartalmakat adni neki, mint „új kenyér”, és „alkotmány” ünnepe. Az új kenyér megáldása valóban ősi hagyomány szerint ilyenkor történik, de ettől még nem válik „kenyérünneppé” Szent István király ünnepe, mint ahogy a Karácsony sem „fenyőünnep” azért mert karácsonyfát állítunk. Az alkotmányra pedig valóban lehet utalni Szent István király ünnepén, de a történelmi magyar alkotmányra, aminek alapjait Szent István rakta le. Persze a kommunizmus alatt megpróbálták Szent István alakját kisebbíteni, sőt ellenszenvesnek beállítani, mint ha kegyetlen, bosszúálló lett volna, és idegen hatalom erejére támaszkodva jutott volna hatalomra. Hogy mindkét állítás milyen magalapozatlan, azt felkészült nemzeti gondolkodású történészek sora bizonyítja. De ha jobban megnézzük ezeket az állításokat, akkor azt kell látnunk, hogy ezek az akkori kor vezetőjére voltak igazak, nem Szent Istvánra. Szent István műveit hosszan lehetne elemezni. Most egy gondolatot emelnék ki Szent István műveiből: a felajánlását a mennybe felvett Boldogságos Szűz Máriának. Ezzel a tettével Szent István király megalapozta a Magyar Nemzet jövőjének lelki, szellemi hátterét. Nem csak az evilági élet szintjén látta Szent István a valóságot, hanem az örök boldogság fényében, amelyre Jézus Krisztus által minden ember meghívást nyert. Az élet végső célja és érteleme az, ha az ember az örök mennyei hazában az Isten által elrendelt örök boldogságot elnyeri. Ezt pedig Krisztus által tudja elnyerni, Krisztushoz pedig legkönnyebben és leghatékonyabban Mária által lehet eljutni. Szent István olyan népéért felelős uralkodó volt, akit népének lelki üdvössége foglalkoztatott leginkább. Ugyanakkor olyan alkotmányos megalapozó tevékenységet végzett, amely alkotmányos mű ezer évig fennállt… Most, 2020-ban szerényebb keretek között fogunk ünnepelni. Azonban ennek az ünnepnek a belső, lelki tartalmát kell megragadnunk, és ezt a szerényebb külsőségek között is megtehetjük. A Magyar Nemzet egy család, egy összetartozó közösség, amely ezer éve Szent István fundamentumának biztos alapján áll, a hit, a remény és a szeretet jegyében, ezer éve óvja, védelmezi a kereszténységet, és ebből adódóan a természetes emberi élet értékeit. Ahogy egy családfő is igyekszik gyermekeit megóvni a rossz hatásoktól, a téves utaktól, és a legjobbat akarja gyermekeinek, úgy védelmezte Szent István királyunk az ő országát és népét. Az ő mennyei közbenjárását kérhetjük, hogy a jelen kor küzdelmeiben helytállva, művének értékeit meg tudjuk védeni, kulturális küzdelmünkben helyt tudjunk állni.  

Zámbó Károly atya


Reginánk, a mennybe felvett Szűz Mária

Az, hogy Szűz Mária a mennybe vétetett, keresztény örömhírünk része. Nem szerepel ugyan a Szentírásban, de abból logikusan következik, és igen régi hagyomány szerint valljuk: Szűz Mária földi élete befejezésével halált nem látott, hanem testével és lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe. Azért is logikus ez a tanítás, amelyet XII. Pius pápa dogmaként kihirdetett, mert a halál az a bűn következménye. Ugyanakkor Mária bűntelen volt, Jézus Krisztus Urunk megváltói kereszthalálának az érdemeit elővételezve. Ez az elővételezést azért is kell vallanunk, mert az Eucharisztia alapítása is ilyen elővételezés volt: azért adhatta Jézus a saját testét és vérét az apostoloknak, mert másnap kiontják a vérét (kiontatik) a bűnök bocsánatára. Szent István Király ezt a hagyományt összekapcsolta nemzeti létünkkel, azáltal, hogy a mennybe felvett Boldogasszonyt hazánk Úrnőjévé, Reginájává tette. Nemzeti létünk értelme azáltal tisztul meg, hogyha alá van rendelve a végső és egyetemes értelemnek. A történelem végső és egyetemes értelme pedig nem lehet más, mint az ember üdvössége. Ennek a felajánlásnak az értelme eszerint az, hogy Szűz Mária legyen az oltalmazója a magyaroknak, a Magyar Nemzetnek, és ezáltal a magyarok az üdvösségre jussanak. Az egyetemes történelemhez pedig olyan módon kapcsolódik ez a nemzeti értelem, hogy a kereszténység, és a keresztény kultúra védelme által a magyarság segítse elő más népek, és nemzetek üdvösségét is. Ebben segítsen minket Boldogasszony Anyánk közbenjárása Szent Fiánál.

Zámbó Károly atya

Kép: Peter Paul Rubens: Szűz Mária mennybevitele, 1626


Jézus valóban az Isten fia, ezért tud ő megmenteni

Megmenteni nem tud minket valami, csak valaki. Ezért ideológiák, gondolatrendszerek, vagy akár egy erkölcsi rend önmagában, nem képes az embert megtartani, sem végső választ adni az ember legmélyebb, legalapvetőbb kérdésére. Ez nem azt jelenti, hogy az erkölcsi normát figyelmen kívül hagyhatjuk, vagy háttérbe szoríthatjuk. A törvény nem tehető zárójelbe. De valakitől származik, és valakire vonatkozik. A világban is törvények vannak, amelyek Istentől származnak, aki a világot teremtette. Maga Isten felette áll ezeknek a törvényeknek, mint alkotó az alkotás felett. Ez az Isteni hatalom megnyilvánult a kenyérszaporításban, de a vasárnap evangéliumában is megnyilvánul, amikor Jézus vízen járását idézi fel Máté evangéliuma. (Mt, 14, 22-33) Jézus a kenyérszaporítás után a bárkában összegyűlt tanítványok felé közeledik a vízen. Péter arra kéri, hogy kiléphessen ő is a vízre, és Jézus magához hívja. Nem ilyen minden elhívás? Nem hasonló ehhez a papi, vagy a szerzetesi hivatás. Hiszen az ember egy ilyen hívásnak engedelmeskedve bizonyos törvényszerűségeknek fölébe kell hogy emelkedjen. De az elkötelezett keresztény élet is ilyen: Jézus hívására felülemelkedve kell élni a világ nehézségein, a vér, és az indulatok világa helyett, a szeretet és a szelídség szerint élni…addig sikerül, amíg Jézusra tekintünk. Péter, amikor észrevette az erős szelet, és a nagy hullámokat, megijedt, és merülni kezdett. Péter segítségül Jézushoz kiáltott: „Uram! Ments meg engem!” Erre Jézus kinyújtotta feléje a kezét, megragadta, és nem engedte elmerülni. Ez a kiáltás: „ments meg engem Uram!” van a Requiem miseénekében is. Nem éppen innen ered? Hiszen ahogy Péter kezét megragadta Jézus, és nem merült el a vízben, épp így meg tudja ragadni a mi kezünket is Jézus a halál és elmúlás „vizében”. Ahogy a 69. zsoltár írja: „Szabadíts meg engem Isten, mert a víz már torkomig ér (a vizek immár a torkomig hatolnak)/ Mélységes iszapba süllyedtem, megállni nem tudok; / A tenger mélységébe estem,/ S a vihar elmerít engem.” A zsoltáros a szorongatott helyzetében Istenhez kiált, aki irgalmában ezt a kiáltást meghallgatja. Egyedül Isten meg tud menteni, életünk legnagyobb válságával, a halállal, és az elmúlással szembesülve is, mert Isten felette áll az elmúlás törvényének. Az elmélkedés végén, most térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, hogy Isten felette áll a törvénynek. Az evilág természeti törvényeinek felette áll: ahogy a 69. zsoltár is felidézi Isten nagy tetteit, vagy az evangéliumi szakaszunk is, a vízen járás, de a kenyérszaporítás is ezt bizonyítja. Ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést: Isten az erkölcsi törvény felett is áll? Amennyiben az erkölcsi törvény mögött a szeretet törvénye van annyiban nem: mert a szeretet az nem az Isten által alkotott szabály, hanem Ő maga: az Ő belső Szentháromságos életének a titka. A Szeretet az Isten belső lényege. A tíz parancsolat mögött nem a szeretet van? A szeretet az Isteni lét lényegéhez tartozik: ezért a törvényt, amely mögött a szeretet van, azt nem úgy kell venni, mint egy Isten által alkotott szabályt, hanem mint Isten önközlését. Isten a törvény által nem egyszerűen szabályt ad, hanem kinyilvánítja az embernek a saját belső életét. Ezért sem lehet, hogy Jézus a törvényből akár egy i-betűt is eltöröljön, hanem beteljesítse, mert benne magában, aki teljes Isten: a törvény teljessége van meg. Az elmerülő Péter felé nyújtott kéz része ennek az Isteni önközlésnek. Isten kinyújtja felénk a kezét, hogy az elmúlás veszedelmében ne engedjen elmerülni, és ez Isten szeretetéből, belső lényegéből fakad. Ez nem egy gesztus, amit Isten eldöntött, hogy megteszi, hanem az Isten belső lényegének a megnyilvánulása.   

Zámbó Károly atya


Kenyérszaporítás (Mt 14, 13-21)

Máté evangéliumából olvassuk fel vasárnap a kenyérszaporítás történetét. A kenyérszaporítás az Oltáriszentség előképe. Az evangélista úgy kezdi az elbeszélést, hogy ez akkor történt, amikor Jézus tudomást szerzett Keresztelő János haláláról, visszavonult, hogy egyedül imádkozzon. A tömeg pedig ezt megtudta, és követte őt. Az, hogy a tömeg „ezt” megtudta, két dologra is vonatkozhat: egyrészt vonatkozhat arra, hogy azt tudta meg a tömeg, hogy Keresztelő Jánost lefejezték, és arra is vonatkozhat, hogy megtudták, hogy Jézus ott van, közel hozzájuk. Az, hogy összegyűltek Jézus köré, és „szomjasan” hallgatták tanítását, összefüggésben lehet mindkét tudással. Azt is tudhatták, hogy Jézus a közelükben van, és azt is, hogy Jánost lefejezték. „Lélektanilag” nagyon is elképzelhető, hogy a megrendítő hír hallatára felébredt az emberekben a vágy, hogy Jézus tanítását hallgassák. Hiszen amikor valamilyen megrendítő hírt hallunk, vagy valami olyat, amit nehezen tudunk értelmezni, akkor jó egy biztos tanítást hallgatni, vagy megismerni egy bölcs ember véleményét valamiről. Amikor például volt a múlt év októberében a Katolikus Egyházban nagy port kavart ún. pánamazóniai szinódus, milyen jó, hogy az akkor felvetődő vitás kérdésekben megnyilatkozott a visszavonult XVI. Benedek pápa, de Robert Sarah bíboros is, abban a könyvben, amit közösen írtak. (XVI. Benedek – Robert Sarah bíboros: Szívünk mélyéből, Papságról, cölibátusról, és a Katolikus Egyház válságáról, Szent István Társulat, Budapest, 2020. /Barsi Balázs atya fordításában/, a könyvet mindenkinek ajánlom elolvasásra.) Keresztelő Jánost tisztelték az emberek, mert tudták, hogy Isten igaz prófétája, így érthető, hogy halálakor tanításra, vigasztalásra szomjasan gyűltek Jézus köré. Jézus tanította őket, de amikor beesteledett, felszólította a tanítványokat, hogy adjanak enni az embereknek. Majd Jézus parancsára az öt kenyeret, és a két halat kiosztották úgy, hogy mindenki evett, és jóllakott. Az, hogy a tanítványokat szólítja fel, hogy az embereknek enni adjanak, rámutat arra, hogy itt az Oltáriszentség előképéről van szó: a tanítványok itt az apostolokat jelentik, akiknek az utolsó vacsorán a kenyeret saját testeként adja, és megparancsolja, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Akiket Jézus a csoda által jóllakatott az evilági kenyérrel, azoknak meg kellett ebből érteniük, hogy ez azért történt, mert Jézus az örök élet kenyerével akarja betölteni a rá éhező embereket. Meg kell érteni azt, hogy az Isten a gondviselésével segít, hogy legyen kenyerünk erre az életre, de amit igazán adni akar, az az örök élet kenyere. Mint ahogyan a Keresztelő János halálától megrendült embereket sem lehetett csak azzal vigasztalni, hogy majd lesz még tanítójuk más… Mert ez nem vigasztalás a halál vonatkozásában. Mert a halál vonatkozásában nincs evilági vigasztalás, nem érvényes. Nem lehet evilági szinten vigasztalni a halállal szemben. Ha van vigasztalás: az kizárólag az örök és egyetemes vigasztalás: hogy Isten, aki az egész világot, minden láthatót és láthatatlant a semmiből teremtette, mert megteheti, mert Isten, Úr a halál fölött is. Istennek ez a mindenhatósága nyilvánult meg a kenyérszaporításban is. Jézusnak ez a csodatette része volt az örök és egyetemes vigasztalásnak. Mert a tanítványok látták az éhes embereket. Jézus is látta, hogy az emberek éhesek, de Jézus azt is látta, hogy az emberek baja nem az az éhség, amit a tanítványok is láttak, hanem az az éhség, amely az örök életre irányul.

Zámbó Károly atya


A mennyek országa (Mt 13, 44-52)

A mennyek országáról Jézus hasonlatokat mond: hasonló a földbe rejtett kincshez, amit ha valaki megtalál, mindenét eladja, és azt szerzi meg, és hasonló a különlegesen értékes igazgyöngyhöz, amit ha egy kereskedő meglel, akkor mindenét eladja, és megszerzi azt. Ennek a két hasonlatnak az alapulvételével talán azt is gondolhatnánk, hogy a mennyek országa az valamilyen tárgyi érték. De Jézus folytatja: hasonló a mennyek országa a hálóhoz, amely mindenféle halat összefog, de utána kiválogatják: a jókat edénybe gyűjtik, a hitványokat kidobják. Ez már hasonlít a búza és konkoly hasonlatára, és rámutat arra, hogy a mennyek országa igazságosságot is jelent… Az igazságosság pedig világos és egyértelmű ítéletet jelent, azaz a jó és a rossz elválasztását. Végül Jézus kijelenti, hogy minden írástudó, aki járatos a mennyek országában hasonló a házigazdához, aki kincseiből régit, és újat hoz elő. Hogy kire gondolhatott Jézus? A korabeli zsidó törvénytudókra? De mi lehet az az új, amit előhoz? Ha a mennyek országa valami új (amit Jézus hoz), akkor egy írástudó hogyan lehet abban járatos? Kire gondolhatott itt Jézus? Előbb meg kell vizsgálni, hogy mit is jelent a mennyek országa. A mennyek országa nem valami, nem valami tárgyi érték, és nem is valami elv, vagy eszme. A mennyek országa nem valami, hanem valaki: Ő maga. Mert a mennyek országa az Istennel való szeretet-kapcsolat: ami az Istenben van: és ez Jézusban van meg tökéletesen. Jézus Krisztus Urunk teljes Isten és teljes ember: azt a szeretetet hozta el nekünk embersége által, ami Őbenne, mint a Fiúban, mint második Isteni Személyben öröktől fogva meg van. Őbenne magában van az Isten országa: tehát az az írástudó aki járatos a mennyek országában: és kincseiből régit és újat hoz elő, leginkább az apostoli egyház első tanítóira igaz: maguk az apostolok, akik járatosak voltak az ószövetségben, de látták a feltámadott Urat: tudják, hogy Jézus a Krisztus, hogy ő az Úr és a Messiás. Tudják hogy az ószövetség benne teljesedik be. Az apostolok, és az apostoli egyház ismeri Krisztust, de ezáltal ismeri az ószövetséget is helyesen, mert tudja, hogy kire vonatkozik. Hogyan is lehetne az ószövetségi törvény helyes ismerője az, aki nem ismeri Krisztust? Itt azért kell tennünk egy megfontolást. Ha a mennyek országa az Istennel való kapcsolat: érthető a mennyek országában járatos házigazda hasonlata talán arra az írástudóra is, aki ha Krisztust nem is ismeri: de Istennel élő kapcsolata van, és őszintén várja a Messiást. Az Istennel való kapcsolat az az örök új, mert az örök jelenben van, míg az írás maga, az történelmi eseményekhez kötődik. Tehát Jézus valószínűleg gondolt az akkori jó szándékú, mély hitű írástudókra. Azonban amikor az evangéliumot megfogalmazták az első század második felében, akkor talán inkább a keresztényekre érthették ezt: az apostoli egyház első tanítóira. Az apostoli kor tanítói ismerték a Jézus Krisztusban fennálló Isten országát, és eszerint értelmezték és olvasták újra a törvényt, és a prófétákat. Ők voltak azok, akik az  ószövetséget, a „régit” az „új” fényében, azaz magának Krisztusnak a fényében értelmezték. Amikor a régi és az új kincset előhozták a példázat szerint, akkor régit is az új megvilágításába helyezték.

Zámbó Károly atya


Búza és konkoly (Mt 13, 24-43)

A búzáról és a konkolyról szóló példabeszéd rámutat az Isten végtelen jóságára, és hosszantartó türelmére. Arra, hogy vár. Várja az emberiség megtérését, hiszen azt akarja, hogy üdvözüljenek az emberek, azt akarja, hogy az emberek eljussanak arra az örök boldogságra, amelyre Jézus Krisztus által vagyunk meghívottak. Az Isten a saját belső örök boldogságában, szeretetében akar minket részesíteni. Hiszen az Istenben három Személy örök szeretete van. Az a szeretet, amelynek nincs vége, de nincs kezdete sem. Amely valóban örök szeretet. Az Isten hosszantartó türelme azonban egyszer véget ér, és akkor a búzától a konkoly végleg el lesz választva. A jót és a rosszat a történelem végén az Isten leméri, és minden rossz cselekedet, amely az Isten ellen irányult elnyeri méltó büntetését. Ez az Isten örök igazságosságából következik, és nem mond ellent szeretetének. A jók, az áldottak, az igazságot őszintén keresők, mert megtalálni vágyók, ugyanakkor boldog beteljesedésre jutnak az Isten ítélete által. A jó törekvés, a jó akarat ezért sohasem hiábavaló, sohasem felesleges. Az Isten örök szeretetében fogja elnyerni végső beteljesedését minden igaz szeretet.

Zámbó Károly atya


A magvetőről szóló példabeszéd – és magyarázata (Mt 13, 1-25)

Jézus példabeszéde a magvetőről egyszerű példával szemlélteti, az Isten Igéjének az életét bennünk. Azt, hogy némely mag az útszélre esett, eltaposták, és nem kelt ki, némely köves talajra hullott, és azért nem kelt ki. Volt olyan mag, amelyik kiszáradt, mert hamar kikelt, de nem tudott mély gyökeret ereszteni. Amelyik mag jó földbe hullott, az kikelt, és bő termést hozott. A példabeszéd magyarázata szerint ez a mag az Isten Igéje. A föld pedig maga az ember, a termés, pedig a kereszténnyé lett ember élete, erkölcse, cselekedetei. De néhány dolgot ki kell emelni: ahogy az Isten Igéje az emberben növekszik, az hosszabb folyamat. Hasonló egy növény fejlődéséhez. Az angyalok élete és örök sorsa, örök üdvössége egyetlen pillanat, egyetlen döntés eredménye. Az ember életében is van egy alapvető döntés, de ugyanakkor az ember élete egy út, egy sok mozzanatból álló összetett folyamat. Ugyanakkor egy alapvető döntés határozza meg, és ez az Istenre irányul, mint a lét alapjára. (Aki által minden lét van.) Ugyanakkor ez az alapvető döntés lehet az élet legvégén, elején, közepén? Vagy csak a végén lehet? Az ember élete utolsó pillanatában döntésével megerősítheti az egész életét, de meg is tagadhatja. Fel is ismerheti, mennyi tévedés volt az életében. Talán arra is rájöhet, hogy az egész élete nem a jó irányba ment. De aki életét úgy éli, hogy előtte van a végső órája, az készülhet erre a végső döntésre, hogy egy Isten felé törekvő élet végén az Isten iránti hűségnek, a hitnek legyen az utolsó aktusa az utolsó pillanat. Egyre inkább hajlok arra a meglátásra, hogy az ember élete és üdvössége is – ami igazán lényeges – az egy döntés. Egy döntés, az Isten mellett, és az Isten örök igazsága mellett, amit az ember egyszer megismer, és jó akarattal törekszik rá, hogy életében megvalósítsa. Ha az élet nehézségei el is sodorják ettől az igazságtól, mindig megpróbál hozzá visszatérni, és halálának óráján véglegesen megerősödik benne. Az Isten igéjének így kell szárba szökkennie, és a végén a jó termés legyen learatva: a boldog örök élet. Ehhez azonban még hozzá kell tenni, hogy Jézus maga az Isten Igéje, és ő maga az örök igazság. Az örök igazság melletti döntés az nem valami mellett, hanem valaki mellett szól. Az igazság – a legmélyebb örök értelmében nem egy rend, egy szabályszerűség, mert akkor az igazság nem volna más, mint egy reláció, egy összefüggés. A rend a világban azért van, mert valaki megalkotta. Valaki megalkotta a dolgokat, de a dolgok természetét is. És az örök boldogság nem lehet más, mint ezzel a valakivel való kapcsolat: a Teremtő örök Istennel. 

Zámbó Károly atya


„Az én igám édes, és az én terhem könnyű”

Jézus Krisztus Urunk mondja ezt a vasárnapi evangéliumban. (Mt 11, 25-30) Jézus előtte a mennyei Atyához imádkozik. De ebből az imádságból kitűnik, hogy Ő mennyire egy a mennyei Atyával. Végtelen szeretet van az Atya és a Fiú között, amely a Szentlélekben van. A Szentháromság örök szeretete. Jézus ebbe az örök szeretetbe hív minket. Ezért lehet az ő igája édes, és az ő terhe könnyű. Ez nem a nehézségek, a szenvedések lekicsinylését jelenti. Hanem arra akar rámutatni Jézus, hogy abban a szeretetben kell ezeket hordozni, amire ő hív meg minket. Az Istentől elrugaszkodott világban a legkisebb szenvedés, igazságtalanság, egyenlőtlenség is: elviselhetetlenné válik. A Krisztusban élő szentek pedig mi mindenen tudtak keresztül menni… Az adott nekik erőt, hogy Krisztusban éltek. Krisztus az élet forrása, mert a mennyei Atya mindent benne és általa teremtett. Krisztus nélkül minden értelmetlenségbe hullik, mert a teremtett világ dolgai nem önmaguktól állnak fenn, és nem önmagukban hordozzák az értelmüket. Krisztusban azonban minden értelmet nyer. 

Zámbó Károly atya


„Aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött” (Mt 10.,40)

Mit is jelen a címben idézett mondat: Istent befogadni, Jézus Krisztus által, aki teljes Isten és teljes ember. Ezért aki Jézust befogadja, Istent fogadja be. De mit jelent Jézust befogadni? Sokféle módon lehet. Az evangélium hallgatásával, olvasásával. Hívő közösségben való imádkozással. Az evangélium ügyében együtt munkálkodással. Vagy talán az is Jézus befogadását jelenti, ha emberek összefognak valami jó ügy érdekében? Úgy érzem, hogy a Magyar Nemzet legnagyobb küzdelmei, összefogásai, azok Krisztus jegyében mentek végbe. Szabadságharcaink, az ellenséggel vívott sokszor kilátástalan háborúink nem csak Nemzetünket védték, de védelmezték az egész keresztény civilizációt. Ezért az a határozott véleményem, hogy ezek a Magyar Nemzet hősies küzdelmei Krisztus jegyében zajlottak. De kétségtelen, hogy Krisztus befogadásának a csúcsa a Szentmise, a szentáldozás. Krisztus befogadása a legteljesebb módon a Szentmisére értendő, a szentáldozásra. De ha azt mondom, hogy szentáldozás, akkor azt is értem, hogy az egész élet, az egész keresztény élet. De ott van mögötte az egész keresztény kultúra. Azért mondom ezt így, mert a kereszténység az talán valóban nem államvallás, de kultúra teremtő. Hogy is ne lenne az, hiszen ha Istenben élnek emberek, az hogyan is ne hatna ki egész gondolkodásukra? A kultúra pedig gondolatokból van. Ha tehát Krisztust befogadva élünk, akkor az kihat az állami életre, kihat a történelemre. A világ ma nagyon nehéz korszakát éli. Éppen hogy kilábalunk a járványból, máris itt az új ’járvány’, a gyűlölködés „vírusa”. Krisztus adjon nekünk magyaroknak erőt, hogy ne üljünk fel az alattomos provokátoroknak, hanem életünkben ismét felragyogjon az igazság. 

Zámbó Károly atya



Aki megvall engem az emberek előtt, és is megvallom mennyei Atyám előtt…

Jézus mondja: „Aki megvall engem az emberek előtt, és is megvallom őt mennyei Atyám előtt, aki a mennyben van.”(Mt 10, 32) A hitvallás, annak a megvallása, hogy Jézushoz tartozunk, hogy őfelé törekszünk, hogy benne akarunk élni. Ez tartja fenn a világot. Mi értelme volna annak, hogy fennáll a világ, a maga sok küzdelmével szenvedésével. Mi értelme volna, hogy annyi az Istentől elszakadt sötét lélek, ha nem az, hogy ez lehetőséget ad nekünk, Krisztusban élni akaróknak a benne való hit megvallására. Sokszor van olyan érzésünk, mintha az Istentől elszakadt civilizáció nagy és hatalmas lenne. Olyan erős, hogy már elnyeléssel fenyeget minket, akik Krisztusban akarunk élni. Mintha az Isten nélküliek lennének az erősek, mi pedig a gyengék… Pedig pont fordítva van. Hiszen milyen abszurd, az Istentől elszakadva élni. Lehet egyáltalán, hiszen Isten mindenütt jelen van: De a bűn az Isten elleni lázadás. Az lehetséges, hogy valaki lázad az Isten ellen, lázad a valóság ellen, amiben él. Lázad minden ellen, amit lát. Lázad minden ellen, amit hall. Ez alkalom a hitvallásra, a küzdelemre. Mi keresztények, azaz Krisztusiak: időben élünk, azaz a pillanatban élünk, de nem a pillanatnak, hanem az örökkévalóságot vágyakozva élünk. Istenre vágyakozunk, az Isten teljességére. A szeretetlenségben élünk, de a szeretetre vágyakozva, arra a szeretetre, amely az Isten örök szeretete. A szeretet nélküli élet maga az abszurditás. A szeretetlenség: agymosó zenével táplálkozó agymosott emberek mindennapi kenyere, de: rabkenyere. Állandó röhögés, állandó gúnyolódás, állandó üresség. Jézus Krisztus azonban a szeretet példáját adta: egész életének odaadását a szeretetben. Szeretetből megváltott minket, meghalva értünk. Erről tudomást nem venni: az maga az abszurditás. Ezt elfogadni: viszont Élet, mely az élet forrásából, Krisztusból merít. Hiszen minden őbenne teremtetett, ezért Ő ad értelmet a világnak. Krisztust megvallani a legjobb, legértelmesebb döntés. 

Zámbó Károly atya


Az Úrnapja

Az Úrnapja, a legméltóságosabb Oltáriszentség ünnepe az idén is eljött. Igaz, a járványügyi korlátozások miatt ezt sem tudjuk a megszokott ünnepélyességgel tartani, most nem lesz virághintés, körmenet, de ha egyszerűbb módon is, mégis kifejezzük belső örömünket: hogy Jézus Krisztus velünk van, kenyér és bor színe alatt. Ez az ünnep azt jelenti, hogy Jézus velünk van, és táplál minket. Ő az élet kenyere számunkra. Ugyanakkor éppen ezért fontos, hogy tisztelettel vegyünk magunkhoz a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Az, hogy szentgyónást végzünk, amire egyre inkább újra lehetőségünk lesz, azért is fontos, hogy az Oltáriszentség vételére méltón előkészüljünk. Annak, hogy enni tudunk, egyáltalán hogy testünk van, az a legmélyebb értelme és célja, hogy Krisztus Testét és Vérét Magunkhoz véve egyesüljünk Krisztussal. Ezért mondják a szentáldozást Communionak, azaz egyesülésnek. Nem a szó értelme szerint, hanem mélyebb magyarázata szerint. Az angyalok, legalábbis ilyen értelemben nem egyesülnek Istennel, mint mi, emberek, emberi mivoltunk által, az emberré lett Istennel. Az anyag-világnak, és benne a mi testi mivoltunknak ez ad értelemet. Isten nem alkotott volna anyagot, és nem alkotott volna testi lényeket, ha az anyagnak és a testnek nem adott volna valami végső értelmet. Ez a végső értelem pedig mi más lehet, mint az, hogy a testben élő teremtett, de szeretetet befogadni képes ember, aki személy, de testi mivoltában anyagból van, pont az anyag révén tudjon az Istenhez közelebb kerülni. Közelebb, és egészen közel, a szentáldozáskor. Ez adjon nekünk erőt.

Zámbó Károly atya


Szentháromság: az Isten végtelen misztériuma

Isten végtelen, kimeríthetetlen és örök szeretet. Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek örök szeretete: a Szentháromság. Kimeríthetetlen örök misztérium, amelynek lényege az Örök Szeretet. Isten a Szeretet. Lehet-e Istent egy szóval megfogalmazni? Csak akkor, ha az az egy szó: a Szeretet. Az a szeretet, amely végtelen, nem csak azért, mert nincs vége, hanem azért is, mert nincs kezdete sem. Azt, hogy Isten a Szeretet, azt az a Szent János apostol és evangélista hirdette, aki látta Jézus Krisztus Urunkat a kereszten meghalni. Isten örök, végtelen szeretete, és az önmagát tökéletes és örök áldozatként a kereszten bemutató Fiú ugyanarról a misztériumról tanúskodik: az Isten belső, örök szeretetéről, és arról, hogy Isten Jézus Krisztus által, a Szentlélekben minket ebbe az örök szeretetbe akar bevonni, ebben az örök szeretetben akar részesíteni. Korunk egyik kiemelkedő igehirdetője - Barsi Balázs ferences szerzetespap - külön is hangsúlyozza, hogy abban a szeretetben akar minket Isten részesíteni, ami az Ő örök szeretete. Lehet-e más végső célja a teremtésnek, annak, hogy Isten képességet adott a szeretetre, minthogy az Ő örök szeretetébe bevonjon minket? Ezért lett Isten emberré, hogy az Ő örök szeretetében részesüljünk. Mert hogyan is tudnánk Istenhez eljutni? A saját erőnkből sehogyan sem. Az emberi próbálkozások, akár a meditációs technikák, akár az aszketikus gyakorlatok, vagy a civilizáció bármilyen eredménye kevés lenne ahhoz, hogy Istenhez eljussunk. Az Istenhez úgy tudunk eljutni, hogy előbb akart ő eljutni hozzánk, ezért lett emberré az Isten örök Fia. Mivel az embert a bűn elszakította Istentől: a bűnök bocsánatára lett érettünk örök áldozattá a Fiú, Teste és Vére. A Fiú valóban emberré lett. Része lett emberként is a történelemnek. Ezzel mintegy megszentelte a történelmet, minden gyászával és nyomorúságával együtt. A ószövetségi választott nép fiaként megsiratta Jeruzsálemet, hiszen látta, hogy a rómaiak lerombolják, és majd a templom is elpusztul. Jézus Krisztus megszentelte a nemzethez tartozást, a mi nemzeti érzésünket is. Amikor a nemzeti gyásznapon - mi magyarok - megrendülve gondolunk Nemzetünk elszakított részeire, Krisztus ezt az érzelmet is önmagában megszentelte, ezért imádsággal, és az Isten segítségét kérve kell ezt a gyásznapot megélnünk: a trianoni tragédia századik évfordulóját. Milyen sajátos, hogy nemzeti tragédiánk évfordulója Pünkösd, és Szentháromság vasárnapja közé esik. Jelentse ez azt számunkra, hogy a Szentlélek erejéből, Isten Szentháromságos Örök Szeretete által nemzeti gyászunkat átélve, a Keresztény Magyarország élete erősödjék, és váljék világító fáklyává Európában, és a világban. 

Zámbó Károly atya


A Szentlélek eljövetele

A Szentlélek eljövetelét ünnepelni mindig felemelő. A Szentlélek az Igazság lelke. A három Isteni Személy közül a legrejtettebb. Jelen van Ő mindig, amikor az Igazságról tanúságot teszünk, amikor az Igazságot kimondjuk. Azt az igazságot, amely nem egyszerűen valamely valóság objektív létezése. Mert van objektív igazság, mely létezik, mely megismerhető. Ez egy filozófiai állásfoglalás lehet, még csak nem is hit, és nem is hitvallás. De ez azért lehetséges, mert van olyan igazság, amely nem valami, hanem valaki. Az objektív valóság azért lehetséges, mert mögötte van, az a valóság, amely lét-oka minden valóságnak. Amely a Teremtő Isten örök háromsága: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek. Amikor Pünkösd ünnepén a Szentlélek kiáradt az apostolokra, attól kezdve tudták hogy kicsoda a Názáreti Jézus. Attól kezdve miséztek: bemutatták az egyetlen áldozatot, amely a mi Urunk Jézus Krisztus egyetlen áldozata, a keresztáldozat. Ezért minden Szentmise pünkösdi esemény. A Szentlélekben van a Szentmise. Minden pünkösdi esemény hitelességének ezért az a fokmérője, hogy mennyiben van kapcsolatban a Szentmisével. A hit megvallása, az Apostoli Hitvallás a Szentmisében van. A Szentségek élete a Szentmiséből ered, és oda tér vissza: mert Krisztus áldozata örök áldozat. Ezért a papságot sem lehet másképpen megérteni: csak Krisztusból. Krisztus nem laikus mozgalmat vezetett, mert nem volt ószövetségi pap: hanem beteljesítette az ószövetségi áldozatot, és minden áldozatot, Ábel, és Melkizedek áldozatát is, a saját egyetlen tökéletes áldozatában: a bűnök bocsánatára. A Keresztáldozat az egyetlen tökéletes főpapi áldozat. Mivel tökéletes: nem kellett megismételni, és nem is kell: tökéletes, és örök áldozat. Ugyanakkor jelenvalóvá teszi ezt az áldozatot minden bemutatott Szentmise. Ezt Pünkösd hozta el az Egyháznak (és rajta keresztül a világnak). Pünkösd hozta el a Szentmisét, és minden Szentmise elhozza a Pünkösdöt. 

Zámbó Károly atya


Jézus Krisztus Urunk mennybemenetele

(Mt 28,16-20)

Jézus Krisztus Urunk mennybemenetelében van valami szomorúság, de még inkább vigasztalás. Pontosabban: az apostoloknak, akik Jézustól elbúcsúztak, és utána néztek, amint a mennybe emelkedik, és látták őt eltávolodni, valami szomorúság telepedhetett a szívükre. De nem reménytelenség. Nem olyasvalami, mint Jézus elfogása, és kivégzése után. Hanem valami nagy reménység. Mert már megtapasztalták, hogy Jézus velük van akkor is, ha nem látják. A teljes igazságot majd a Szentlélek adja meg nekik Pünkösdkor. De már most is ott élt bennük a remény, hogy Jézus velük van, még ha fel is ment a mennybe, még ha – látszólag - el is távolodott tőlük, valójában velük van. Nekünk is nagy remény ez a mennybemenetel. Az apostolok hite ettől kezdve hasonlóvá lett a mi hitünkhöz: Jézus emberi közelségben úgy mint addig, már nem volt velük, mégis egyre jobban látták hitükben, hogy ki ő. Igen ettől kezdve az apostolok hite hasonló lett a mi hitünkhöz. De éppen azért, mert mi az apostolok hitét kaptuk. Hiszen az Egyház, mint Apostoli Egyház ezt adja át: az apostolok hitét. Ebbe születtünk bele, de nem a testi, vagy nem csak a testi születésünk által, hanem a keresztségünk által. Milyen érdekes egybeesés. Az apostolok az égre nézve látták Jézust eltávolodni, nekünk pedig megadatott, hogy a mennybemenetel ünnepén tarthatjuk meg - a járványügyi bezártság utáni - első nyilvános vasárnapi Szentmisénket. Kérjük Jézus Krisztust ezen az ünnepen, hogy mi ne távolodjunk el tőle, mert valójában ő sem távolodott el tőlünk, amikor felment a mennybe. Velünk van, és velünk marad a világ végezetéig, és mindörökké. 

Zámbó Károly atya


Jézus megígéri a vigasztaló Szentlelket

(Jn 14, 15-21)

Húsvét VI. vasárnapjának az evangéliumában Jézus megígéri a vigasztaló Szentlelket. De ezt egy kijelentéssel kezdi, amely elgondolkodtató: „ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat”. Itt nem lehet szétválasztani: hogy melyik Jézus parancsa, és melyik az Isten parancsa, mert Jézus az Atyával való egységét hangsúlyozza ebben a szövegösszefüggésben. Tehát nem lehet úgy szeretni Jézust, hogy valaki nem él a parancsok szerint. Ha valaki Isten valamelyik parancsát megszegve él, nem tudja Jézust helyesen szeretni: pontosabban fogalmazva; a Jézus iránti szeretetében is megsebződött. Itt azzal a súlyos kérdéssel nézünk szembe, hogy nem lehet elválasztani az Úr Jézussal való kapcsolatunkban a szeretet és a parancsok megtartásának egységes valóságát két részre: szeretet-rész, és parancs-rész. Persze tudjuk, Jézus azért jött, hogy megmentsen minket, ezért kell őszintén törekednünk a parancsok megtartására. Egy férj sem mondhatja a feleségének, vagy egy feleség a férjének, hogy én „megcsallak téged, de azért szeretlek”. Pétertől is azt kérdezte Jézus, mikor szembesítette a tagadásával, hogy „szeretsz-e engem?” – nem direkt szembesíti a tagadással. De Péter megértette, hogy miután megtagadta Jézust, már nem tudja egészen tisztán mondani, hogy „szeretlek”, de mégis mondja, mert nem mondhat mást, bár elszomorodik. De Jézus ezt a töredékes, megsebzett szeretetet, felemeli a saját szeretetébe. És ez vigasztalás.
Az evangéliumi szakasz első mondata: „ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat”, nem egy olyan bevezetés, hogy „kipipáljuk”, mondván: „szeretünk”, lépjünk tovább a lényegre. Nem. Szembesülnünk kell gyarlóságunkkal, gyengeségünkkel – ami a szeretetet is érinti – és ebben elszomorodunk. És erre a válasz, hogy Jézus elküldi a Vigasztalót: a Szentlelket. Megállunk egy kicsit, és elgondoljuk: mégis szeretni akarjuk Jézust, szeretni akarjuk a minket végtelenül szerető Istent. Isten mindennél jobban ismeri gyarlóságainkat, de azt a legbelső akaratot, hogy mégis vágyódunk az Isten után, talán csak legbelül, de ott van a vágy bennünk: befogadni Istent aki egészen tisztán szeret. És Jézus ezt teljessé teszi a Szentlélek által. Jézus úgy küldi a Szentlelket, hogy teljes egységben van az Atyával. Ez az egység, az örök szeretet. Az az örök szeretet, amely valóban örök, mert nincs vége, de nincs kezdete sem. Jézus minket is ebbe a szeretetbe akar bevonni. Ez legteljesebben a Szentmisében történik meg: imádjuk a velünk, és bennünk lévő Úr Jézus Krisztust az Atyával együtt, a Szentlélekben. A Szentlélek legyen vigasztalónk most is, amikor a járvány miatt nem mutathatunk be a néppel együtt Szentmisét. Adja meg a Mindenható Isten, hogy mielőbb újra együtt lehessünk a Szent Misztérium ünneplésében.

Zámbó Károly katolikus lelkipásztor


Jézus Krisztus Urunk egysége az Atyával

Jézusnak az egysége az Atyával, az Isten örök szeretetére mutat. Ez a szeretet: az Atya és a Fiú örök szeretete a Szentlélekben. Mindig erről kellene beszélni. Pontosabban: úgy kell beszélni az egész kinyilatkoztatásról, hogy ebben a misztériumban van az egész Teremtés és Megváltás. Az Isten végtelen Szeretet, mert három Személy: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek. Ezért szeret, és ezért irgalmas. Ezen az irgalmasságon belül van a Megváltás, de a Teremtés is. Isten megkönyörült a nem létezés, a semmi fölött, és lett a teremtés. Nem véletlen, hogy Jézus egysége az Atyával (Jn 14, 1-12) a Húsvét V. vasárnapjának az evangéliuma. Mert az egész húsvéti misztérium, a Passió, a kereszthalál, és a feltámadás is ebben a szeretetben értelmezhető. Jézus a szenvedést nem Pilátustól fogadta, nem is az őt halálra adó zsidóktól, vagy a kivégző római katonáktól, hanem a mennyei Atyától. Főpapi imájában ezért a mennyei Atyához fordul: szenvedését áldozatul felajánlja azokért, akiket neki adott az Atya. (Jn 17,9) Jézus teljes Isten, és teljes ember, de az „én”-je, vagyis a Személye: az a Második Isteni Személy: a Fiú. Jézus örökké az Atyában van, és az Atya örökké őbenne. És ez az örök szeretetkapcsolat a Szentlélekben van. Ezért mi is: Krisztusban juthatunk el az Atyához, a Szentlélek által. Most a járvány idején, ebben a megpróbáltatásban különösen is erősítse hitünket annak elgondolása, hogy Isten a szeretet. Ha nem volna Isten szeretet: semmi nem volna, mert a teremtés is ebben van. Isten, az ő örök szeretetében teremtett.

Zámbó Károly katolikus lelkipásztor

Fotó: Papp Tamás


Jézus, a Jó Pásztor

Húsvét negyedik vasárnapja az ún. „jó Pásztor” vasárnap. Az evangéliumban Jézus önmagát jó pásztornak nevezi, aki ismeri juhait. (Jn 10, 1-10) Ezen a napon könyörgünk papi hivatásokért, hogy a Jó Pásztor buzgó követői legyenek minden korban. Ezért érdemes elgondolkodni azon, mit jelent a Jó Pásztor követése, mi a papság a maga lényege szerint?
A katolikus papság szentségi karakter. A pap a felszentelés által jeleníti meg Jézus Krisztus egyetlen, örök, főpapi áldozatát, a kereszthalálát. Ez a Szentmise. Hatalmat kap a felszentelés által a bűnbocsánat gyakorlására. Mind ezekben azt kell látni, hogy Krisztus a cselekvő, Ő az, aki a pap keze által működik. Éppen ezért kell méltó módon felkészülnie a papnak a szolgálatára, és ezért erőfeszítéseket tenni. Ilyen értelemben kell, hogy a hívek is imádkozzanak papjaikért. A reformáció egyházaiban az egyházi lelkipásztori szolgálat más értelmet nyert. Ott lelkészek vannak, akik felavatásban részesülnek. A reformáció eltörölte a (katolikus értelemben vett) egyházi rend szentségét, ezért ott nem Szentmise van, hanem Istentisztelet, amelynek középpontjában az Ige van. Igen, az fontos, hogy a papok megfelelően éljenek, hogy kifejezzék azt a küldetést, amelyet Krisztustól kaptak. Lehetnek a papok emberileg gyarlók; akik bűnbánatban kell hogy éljenek, hogy bűneiket megbánva váljanak alkalmassá a Szent Misztérium ünneplésére. Mégis, a papok szolgálata olyan a világban, mint a kovász, ezáltal válnak a világ dolgai azzá, amivé lenniük kell. Minden hibája ellenére is: kiváló, és hősies sereg a papság. A világ bűneitől, gyötrelmeitől, talán a papok szenvednek a legjobban. Mégis: náluk van a szabadulás kulcsa: a Krisztusi megváltás közvetítésének képessége. Testvéreim! Most, ebben a súlyos helyzetben külön is imádkozzunk a papokért, papi hivatásokért, és a papok, mint Isten felszentelt szolgái különösen is imádkozzanak a Magyar Nemzetért, és minden jóakaratú emberért. Adja meg a Mindenható Isten, hogy a járvány elmúltával újra találkozhassunk.

Zámbó Károly katolikus lelkipásztor

Kép: Pixabay


Jézus megjelenik az úton a tanítványoknak

Húsvét harmadik vasárnapjának evangéliuma még a húsvét vasárnap történései közé tartozik. (Lk 24 13-35) A feltámadás eseménye annyira friss és újszerű, hogy a tanítványok fel sem fogják. Aki hallott a feltámadásról, az sem foghatta fel. Tehát az apostolok és a tanítványok nem „hiszékenyek” voltak. Akik látták is a feltámadott Jézust, azok számára is olyan lehetett, mintha „kikapcsolt” volna az értelmük, mert egy következő találkozás alkalmával szinte nem merték hinni. Az evangéliumok feltámadás-elbeszélései visszaadják ezt a hangulatot. Ebből látszik, hogy mennyire meghatározó volt a feltámadás. Ha nincs a feltámadás, nincs Jézusról a többi elbeszélés sem, a szenvedés, a tanítás, a csodák: nem volna értelme. Olyan öncélú historizálás lett volna Jézusról történeteket szóban átadni, hogy ezt nem tehették volna meg, hogy nemzedékeken áthagyományozzanak egy tanítást, a feltámadás nélkül, azt mintegy kitalálva hozzá. Ilyet nem tehettek volna: nem lettek volna olyan helyzetben. Hogy miért nem, annak sok szempontjából csak egyet emeltek ki: a történelmet a győztesek írják. Izrael akkor leigázott ország volt. Egy levert messiás-mozgalom mélyebb vereség volt, mint mondjuk az 1956-os levert forradalom. Egy forradalomnak, mint amilyen az 1956-os forradalmunk volt, ha le is verik, azért lehet áldott emléke, a helytállás erkölcsi győzelme, az elmenekültek, vagy a csendesen túlélők körében megtermi a jó emlékezet virágszálait. Ilyen utóemlékezete egy bukott messiás-mozgalomnak nem lehetett: azért nem, mert a messiás-mozgalom mögött az Isten tekintélye áll. Isten pedig nem bukhat meg: tehát Jézus, ha elbukott, ha megölték: akkor nem ő volt a Messiás. Ez lehetett a gondolatuk az Emmauszba tartó tanítványoknak. Szomorúan mennek Emmauszba, gyalogosan távolodnak Jeruzsálemtől. És akkor egy idegen hozzájuk csapódik, megkérdezi, miről beszélgettek. Akkor ezen elcsodálkoztak, hogy bizonyára az egyetlen idegen, aki nem tudja mi történt ezekben a napokban a városban? És az idegen visszakérdez: „Miért, mi történt”? Ekkor elmondják neki a Názáreti Jézus esetét: aki sok csodát tett, és úgy tanított, mint előtte senki más. Azt hitték, hogy ő a Messiás. De a főpapok és a vének halálra adták. Kivégezték. Három napja meghalt, és eltemették. Ekkor Jézus,  mivel ő csatlakozott hozzájuk, de nem ismerték fel, – elmagyarázta az írások alapján, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Mikor esteledett, elfáradtak. Kérlelték az idegent, hogy maradjon velük. Egy fogadóba betértek: amikor Jézus megtörte a kenyeret, a tanítványok felismerték, de eltűnt előlük. Még abban az órában visszatértek Jeruzsálembe… Ez utóbbi mozzanat jól mutatja az evangélium lendületét: a feltámadás bizonyossága olyan erőt adott a tanítványoknak, hogy elfelejtve fáradtságukat, kimerültségüket, visszaindultak Jeruzsálembe, az apostolokhoz. Az evangélium így született: Krisztus feltámadásából. Az evangélium ezért: igazolja a feltámadást. A feltámadásra is érvényes Newman megállapítása: a Szentírás bizonyít, de az Egyház tanít. Az Egyház tanítja a feltámadást a Hiszekegy-ben. A Szentírás pedig bizonyítja: ha Krisztus nem támadt fel, akkor nincs evangélium, mert nincs az a közösség sem, amit az evangélium, az örömhír hozott létre, és amely közösségben az újszövetségi iratok megszülettek, és amely elfogadta azokat hitelesnek. Életünknek ebben a megpróbáltatásokkal teli időszakában Krisztus feltámadásának a fénye jelentsen világosságot, és reménységet. Adja meg a mindenható Isten, hogy ezt a mostani válságot legyőzve egy igazságosabb világ jöjjön el, mint amilyenben eddig éltünk.

Zámbó Károly atya

Kép: Id. Markó Károly: Krisztus menetele Emmauszba, 1859, MNG


Krisztusban az Isten Irgalmassága van köztünk

A Húsvét második vasárnapja az Isteni Irgalmasság vasárnapjaként van megjelölve. A tanítványok együtt voltak az utolsó vacsora termében, de a zsidóktól való félelem miatt zárva tartották az ajtót. Jézus pedig megjelent a zárt ajtók mögött, megmutatta kezén és lábán a szegek helyét, és azt mondta: „ne féljetek”. Az Isten Irgalmassága benne van jelen. Krisztus azt jelenti számunkra, hogy nem hiábavaló az életünk sok küzdelme, hanem van célja az életünknek, de ezt nem önmagunkban, hanem Krisztusban kell megtalálnunk, mint ahogy a teremtés is a Fiúban áll fenn. Benne kapjuk meg életünk értelmét. Az, hogy mi keresztények vagyunk, az nem jelentheti azt, hogy úgy viszonyuljunk a hit dolgaihoz, hogy vagy igaz, vagy nem, majd meglátjuk. Hanem: Krisztus maga az Igazság, aki bennünk is van. Nekünk nem valamit kell elfogadnunk, hanem valakit. Krisztusban kell élnünk, és akkor Krisztus bennünk él. Mi magyarok ezer éves keresztény államiságunk történetét talán sokszor azért nem értjük, mert elfelejtjük, hogy őseink keresztényként Krisztusban élve hozták meg sokszor súlyos döntéseiket, melyeket az örök Igazsághoz igyekeztek elsősorban igazítani, nem pedig a pillanatnyi érdekhez, és ezért néha úgy érezzük, hogy nem mindig hoztak racionális döntést. De tudnunk kell, hogy az árulás, a széthullás, az önfeladás, akkor sem jó döntés, ha rövid távon az tűnik racionálisabbnak. Krisztus megjelent a zárt ajtók mögött. Nem ennek a világnak a keretei között volt már akkor, hanem a végtelen örök dicsőségben, úgy hogy meghalt, de a halál nem úr rajta, többé nem hal meg. Ebben az örökkévaló állapotban engedte látni magát. Ez jelentett bátorítást az apostoloknak. És ebben van az Isten irgalma: hogy életünk nem a céltalanság és a széthullás felé tart, hanem van végső célja az életünknek: nem valami, hanem valaki: Krisztus, akiben kiteljesedik személyiségünk, az a teljesen egyedi érték, amelyet Isten egyénileg teremtett: azért, hogy az örökkévalóságban az Isten örök szeretetében kiteljesedjen. Ebben az igazságban kell megkapaszkodnunk a megpróbáltatások idején. Most, amikor az egész világ, és Nemzetünk is a koronavírussal küzd élet-halál harcot, látnunk kell világosan életünk végső értelmét Krisztusban.

Zámbó Károly atya





Királyerdei templomunk - A Csepel-Királyerdei Szűz Mária Szeplőtelen Szíve római katolikus plébániatemplom oldala © 2012- Minden jog fenntartva